Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946)
Bevezetés
Esterházy Miklós nádorsága. A nádorság és helytartóság XVII. századi történetét külön részlettanulmányok hivatottak tisztázni. Általános ítéletet a fejlődésről egyelőre nem mondhatunk, valószínű ugyanis, hogy az egyes nádorok hol több, hol kevesebb sikerrel érvényesítették befolyásukat az államkormányzatra. Sikerük azonban nem egyedül rajtuk múlott, hanem a kor viszonyain, amelyben éltek, az uralkodó egyéniségén, udvari tanácsosai képességén, jószándékán vagy rosszindulatán, de nem utolsó sorban a magyar államférfiak magatartásán is. Rendkívül jellemzőek és tanulságosak etekintetben Hajnal István eredményei és megállapításai, aki a XVII. század egyik legjelentősebb nádorának és helytartójának, Esterházy Miklósnak államkormányzati szerepére derített világot. 1 ) Esterházy a nádori hatáskört tágítani akarta, a nádorságot a hadügyekben és az azokkal kapcsolatos pénzügyekben önálló központi hatósággá igyekezett tenni. Törekvésével nem az udvarral került elsősorban ellentétbe, hanem magyar kortársaival. így Pázmány Péterrel, aki a nádor befolyását a külügyekre és az igazságszolgáltatásra is céltudatosan csökkentette. Kemény küzdelmet vívott továbbá a magyar kancellárokkal, elsősorban Lippay Györggyel, a későbbi esztergomi érsekkel. Gyűlölte a magyar kamara elnökét, Pálffy Pált, aki Trautmanstorffnak, az uralkodó első miniszterének sógora, az első magyar titkos tanácsos volt és utóbb a nádori székben Esterházy utóda lett. Az ország vezetői között tehát nem volt meg a tökéletes összhang, még akkor sem, ha Béccsel kellett szembefordulniuk. Talán nem tévedünk, ha ezt a feltűnő jelenséget azzal magyarázzuk, hogy ebben a korban, a XVII. század második negyedében, a bécsi kormánynak még nem volt kimondottan magyarellenes, abszolutisztikus vagy centralisztikus programmja, amely a magyar államférfiakban természetes ellenhatást váltva ki, közös nevezőre hozta volna őket, amint az a század második felében, majd a XVIII. században történt. Jellemző, hogy valamennyi magyar azt veti az udvar szemére, hogy a török ellen nem tesznek semmit, nem pedig azt, hogy a magyar állam ellen cselekszenek vagy terveznek valamit. Esterházyt éppen az udvar tehetetlensége sarkalta arra, hogy a hadügyet és a pénzügyet, a török elleni küzdelem szempontjából legfontosabb kormányzati ágakat, függetlenítse a bécsi befolyás alól s az előbbit a nádor, utóbbit az országgyűlésen választandó kincstartó hatáskörébe vonja. Elgondolását azonban már csak a magyar államférfiak ellenzése miatt sem tudta megvalósítani. Tagadhatatlan, hogy a nádori méltóság olyan értelmezése, ahogyan Esterházy felfogta, nem volt összeegyeztethető az államhatalom és államkormányzat újkori fejlődési irányával, amely minden téren testületi hivatalok felé vezetett. A nádor törekvései középkori, feudális jellegűek voltak. Ha azonban nemzeti szempontból értékeljük őket, meg kell állapítanunk, hogy ha a központi kormányzat elvével ellentétben állottak is, az idegen uralkodóval és kormányával szemben mégis a magyarság érdekét célozták. *) Esterházy Miklós nádor lemondása. Bp., 1929. Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka. Bp., 1930.
