Szőcs Tibor: Az Árpád-kori országbírók, udvarbírók és helyetteseik okleveleinek kritikai jegyzéke - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 58. (Budapest, 2020)
Az oklevelek kivonata, őrzési helyüknek és kiadásaiknak felsorolása és kritikájuk - Királyi országbírók és helyetteseik
Karul fia Miklós alországbíró 33 szerint azt a birtokrész örökségi jogán őt illeti. Az alországbíró időpontot tűzött ki az apátnak a mondott privilégium bemutatására, amely meg is történt, ám abból a föld határai nem derültek ki egyértelmű módon, ezért az apátot arra kötelezte, hogy állítsa oda tanúként a föld határosait. Mikor ez megtörtént, esküre kötelezett a másik fél által kiválasztott négy tanút. Ám András az eskü letétele előtt a békesség végett átengedte a mondott, árokkal határolt birtokrészt az egyháznak örökös birtoklásra. Az ügy poroszlója a Garam melletti damási (de Damas iuxta fluvium Goron) Márton volt, az alországbíró az oklevelét pecsétjével erősítette meg. Datum anno gratie M° CC° XXX° Vilii0. Eredeti: teljesen sértetlen, tiszta írású oklevél, hártyaszalagjáról függő viaszpecsétje nagyrészt ép - DL 240. (MKA, Acta ecclesiastica 24. 4.) Kiadása: CD IV/1. 143-145. (1238-as évszámmal); ÁÚO VII. 82-83.; MES I. 332-333.; CDSlov II. 44-45. Regesztája: Knauz: Alapító levél 329-330. 6. sz. A pecsét leírása: „Természetes színű viasz, kb. 40 mm, függőpecsét. Ábra: levélszerű keretben levélszerű minta. Felirata: SIGILVM NIC-AI ----TIS. Sérült: 20 %-a kitörött; elmosódott"(DL-DF 5.1. DL 240.). Az oklevél írását Györffy György 14. századinak mondta (ÁMTF I. 438., „Damás" címszó), Richard Marsina szerint pedig legvalószínűbben IV. László korában készült, és paleográfiájában egy másik, 1239. évi Miklós-oklevelet utánzott (CDSlov II. 45.; vö. 17. sz. reg.). Hamisnak tartotta Keglevich Kristóf is, de kiemelte, hogy ha „az oklevél egyes részei hamisak is (pl. a földbirtok kiterjedése), lényege igaz lehet: az apátság sikerrel perelt szántói birtokáért" (Keglevich: Garamszentbenedek 98.105. jegyz., vö. 193-194.). Mivel az oklevél paleográfiája igen hasonlít (mondhatni: egyezik) egy másik 1239. évi, Miklós alországbíró által kiadott oklevéllel (17. sz. reg.), az itt függő pecsét egyértelműen azonos Miklós egy másik kiadványának a pecsétjével (27. sz.), és Szántó birtok korábban és később is az apátság tulajdonában volt (Keglevich: Garamszentbenedek 193-194.), ezért semmi okunk nincs az oklevél hitelességét megkérdőjelezni, vagy akár csak interpoláltnak tartani a kiadványt. Valószínű, hogy abban igaza van Györffy Györgynek, hogy túlságosan nagy lehet az a 67 ekényi méret, amelyet Szántó birtok kiterjedéseként az itt is említett és bemutatott 1075. évi garamszentbenedeki alapítólevélben említenek (DHA I. 215.), és amelyet itt úgy írnak körül, hogy „hatvan vagy hetven, vagy kicsivel több, esetleg kevesebb holdnyi" (sep tuaginta vel sexaginta, vel paulo pluribus aut etiam paucioribus iugeribus). Györffy szerint az a rész mindenképpen később került az 1075. évi oklevélbe (Györffy érveit 1. ÁMTF III. 454.). Ám ez még nem vet fel gyanút az alországbíró itteni oklevele ellen, hiszen a méretet nyilván az apát elmondása alapján írta be, a szövegből kiderül, hogy ő maga sem a föld kiterjedésével, sem a pontos határaival nem volt tisztában. Legfeljebb annyi derül ki, hogy az apátság 1239-ben már egy ekkora méretű földre támasztott jogigényt. 16
