Soós László (szerk.): Magyar Minisztertanácsi jegyzőkönyvek 1867-1918. A Khuen-Héderváry és a Tisza kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei - A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 56. (Budapest, 2018)

2. kötet - B. Tisza István kormányának jegyzőkönyvei

Nem szenvedhet tehát kétséget, hogy a katonai bíróságok hatáskörét a 14. § esetére is csak közös törvény állapíthatja meg, és hogy e részben horvát-szlavónországi autonóm törvény hozatala meg nem engedhető.

A további kérdés már most az, vajon a 14. §-ban foglalt felhatalmazást a közös törvényhozás Horvát-Szlavónországokra nézve is a miniszterelnöknek adja-e meg, vagy azt - ahogyan a bán úr és a horvát-szlavón-dalmát miniszter úr kívánja - a miniszterelnökkel egyetértőleg a bán kapja-e?

A bán úr, illetőleg az említett miniszter úr szerint a felhatalmazást azért kell a bánnak kapnia, mert a polgári egyénekre vonatkozólag a büntetőtörvényt és eljárást a társországok területén kizárólag a bán hajtja végre, aki ezért a horvát-szlavónországi Ország- gyűlésnek felelős, márpedig az autonóm törvények uralmát csak az függesztheti fel és állíthatja ismét helyre, aki a Horvát-Szlavón-Dalmát Országgyűlésnek, - amely az autonóm törvényeket hozta - felelős, és mert a miniszterelnöknek a végrehajtásra közvetlen befolyása nincs, amennyiben ő az autonóm törvényeket ellen nem jegyezheti, és végre nem hajthatja.

Ezzel szemben elég arra utalni, hogy a katonai bíróságok hatásköre a Magyar Korona Országaira nézve közös ügy, minélfogva az 1868: XXX. te. 43. §-ából az következik, hogy e hatáskörre vonatkozó összes rendelkezések a központi kormányt illetik, s miután itt különben sem az autonómia kérdéséről van elsősorban szó, hanem arról, hogy kivételes körülmények közt az állam biztonsága végett szükséges intézkedések megtehetők legyenek, ennélfogva a döntő szót a központi kormány részére okvetlenül fenn kell tartani. Hogy azonban az autonóm Országgyűlésnek felelős bán közreműködése külső tényben is nyilvánuljon, azt ajánlanám, hogy az 1891. évi XXXI. te. 18. §-ában foglalt analógia után indulva, a törvénytervezet 14. §-ának utolsó bekezdése így szövegeztessék:

„Azt a napot, amikor a katonai bírósági illetékességnek az 1. pontban megállapított kiterjesztése beáll, vagy megszűnik, úgyszintén e kiterjesztés területkörét, a közös hadügyminiszter indítványára vagy meghallgatásával, ki e tekintetben a honvédelmi miniszterrel egyetértőleg jár el, a minisztertanács határozza meg, és ezt a határozatot az igazságügy-miniszter, illetőleg Horvát-Szlavónországokban a bán hirdeti ki.”

A tervezet 14. §-a utolsó bekezdésének eddigi szövegébe ugyanis a „miniszterelnök” csak Horvát-Szlavónországok miatt szerepelt az igazságügy-miniszter helyett, de ha a társországokra nézve a bán fog intézkedni, akkor az anyaországra nézve az igazságügy-miniszternek kell intézkednie.

Azt az indítványt, hogy a bánnak ezirányban való felhatalmazása autonóm törvénynek tartassék fenn, az analóg indítványokkal szemben az a. pont utolsó előtti bekezdésében már említett okból elfogadhatónak nem tartom. Arra egyébiránt, hogy a bán a közös Országgyűléstől nyert felhatalmazásokat, számtalan precedens van. c. A tervezet 14. §-ával összefüggésben a bán úr még egy harmadik észrevételt is tesz, hivatkozással egyszersmind a tervezet 489. §-ának második bekezdésére.

Ez az észrevétel abban áll, hogy Horvát-Szlavónországokban az ott érvényben álló 1852. évi büntetőtörvénykönyv 67., 92. és 222. §-ai értelmében jelenleg a kémkedés, a jogosulatlan toborzás stb., habár polgári egyének követik el azokat, már békében is a katonai bíróságok hatáskörébe tartoznak, minélfogva az idézett horvát büntető törvény557