Szűcs László: Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertnácsi jegyzőkönyvei 1946. november 22. - 1947. május 31. B. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 46. Budapest, 2008)
A MINISZTERTANÁCSI ÜLÉSEK JEGYZŐKÖNYVEI
által megnevezett háromezer család áttételét a duplájára emelték. Később kiderült, hogy ez tévedés, de a tévedésről értesülve kellett volna lenni már akkor, amikor erről tárgyaltak. El tudja azt képzelni, hogy megjátszhatna a politikai garanciát [sic!] talán kedvező feltételek mellett, mint ahogy eddig folyt, azonban ha azt a célt nézzük, hogy a csehszlovákokkal egy normális jóviszonyt akarunk, célszerű, ha a becsületes végrehajtáson munkálkodunk, már csak saját szempontunkból is. Ügyelni kell arra, hogy az átkerülő magyarságnak politikailag és anyagilag is meglegyenek a létfenntartási lehetőségei. Felkéri Sebestyén Pál rendkívüli követ és meghatalmazott minisztert, hogy a kérdést részleteiben ismertesse. Azt javasolja, hogy a dolog minél gyorsabb elintézése végett már az egyes pontoknál részletes vitákba menjenek. Sebestyén Pál rendkívüli követ: a jelenlegi tárgyalásoknak a célja nem az, hogy az egyezményen bármit változtassunk, hanem hogy elhárítsuk az eddig felmerült akadályokat, amelyek abból állottak elő, hogy a vegyesbizottság bizonyos értelmezési kérdésekben nem tudott megállapodni. Jelenlegi célja az, hogy lefektesse azt az alapot, amelyen a további intézkedéseknek nyugodniuk kell. A felmerülő problémákat három csoportba lehetne osztani. Az első vonatkozik az áttelepítés volumenjének a megállapítására. Az egyezmény konstrukciója folytán nem egy fix számban történt megállapodás, hanem az áttelepülő szlovákok részéről önkéntes volt a jelentkezés és ehhez viszonyítva történik a magyarok áttétele, tehát amennyi szlovák jelentkezik lanul és súlyos fenntartásokkal szemlélte a magyar kormány, a külügyi vezetés és a vegyesbizottság magyar tagozata tevékenységét. Eleve elfogadhatatlannak tartották már magát a lakosságcsere-egyezményt is, és úgy érezték, hogy sem ennek előkészítése, sem a béketárgyalások során, illetve a velük szembeni csehszlovák jogfosztó intézkedésekkel kapcsolatos magyar válaszlépések előtt nem vették figyelembe az ő érdekeiket és véleményüket. Panaszos levelek ezreit írták a magyar külügyminisztériumhoz, napról-napra sokan keresték fel személyesen sérelmeik jegyzőkönyvbe vétele és esetleges orvoslása végett a Pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatalt, különböző szervezeteik pedig memorandumokkal ostromolták a magyar kormányt. 1947. február 26-27-én a „csehszlovákiai magyarság képviselői" Pozsonyban értekezletet tartottak. Az ott megfogalmazott emlékiratban, amelyet a magyar köztársasági elnökhöz, a parlamenthez, a kormányhoz és a kormánypártok vezető testületeihez intéztek, kérték, hogy a magyar küldöttség a közelgő prágai tárgyalásokon vállalja fel a magyar kisebbség érdekeinek képviseletét, s bármiféle megegyezés előfeltétele „a közmunkarendelet ürügye alatt végzett etnikai széttelepítés és vagyonelkobzás azonnali megszüntetése és az eddig széttelepítetteknek lakóhelyükre való azonnali visszaszállítása" legyen. 1947. március 25-én a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége személy szerint a Pozsonyba érkező Sebestyén Pálhoz intézett levelet, amelyben kifogásolta, hogy a tárgyalásokat magyar részről annak ellenére folytatják, hogy a csehszlovák fél nem vállalt kötelezettséget a Csehországba deportált magyarok hazatelepítésére és kártalanítására. Úgy ítélték meg, hogy ezzel a magyar külügyi vezetés „elárulta és eladta a szlovákiai magyarok létérdekeit". POPÉLY, 2006, 121-122. Mindkét dokumentumot közli: HÍVEBB EMLÉKEZÉSÜL C. kötet. A fő felelősség természetesen nem a külügyi tisztviselőket, még csak nem is a külügyminisztert terhelte, hanem azokat a politikusokat, akik szinte hajszolták a magyar tárgyalókat a mindenáron való megegyezés felé. Lásd ezzel kapcsolatban többek között a [19] 168. sz. jkv. [37] napirendi pontjának tárgyalása során lezajlott vitát, s abban különösen Rákosi Mátyás felszólalásait.
