Szűcs László: Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertnácsi jegyzőkönyvei 1946. november 22. - 1947. május 31. A. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 46. Budapest, 2008)
A MINISZTERTANÁCSI ÜLÉSEK JEGYZŐKÖNYVEI
hatalmi Értekezlet döntése értelmében német természetes vagy jogi személyeknek Magyarország területén lévő mindennemű vagyona és cselekvősége felett a Szovjetunió szerezte meg a tulajdonjogot." Annak meghatározása, hogy a rendelet alkalmazása szempontjából milyen vagyont vagy vagyonrészt kell német vagyonnak tekinteni, valamint a rendelet végrehajtásával kapcsolatban szükséges rendelkezések kibocsátását és intézkedések megtételét a rendelet 3. §-a a Gazdasági Főtanács, majd a 6280/1946. ME számú rendelet (Magyar Közlöny 124. szám) a Jóvátételi Hivatal hatáskörébe utalta. Nézetem szerint a fent idézett rendelet kibocsátásával a magyar kormány a Szovjetunió jogainak elismerésében túlment azon a határon, amelyre a berlini Háromhatalmi Értekezlet döntése értelmében kötelezhető lett volna. Ennek ellenére, a magyar kormány a rendeletben magára vállalt kötelezettségének mindig a legnagyobb igyekezettel kívánt eleget tenni és a Jóvátételi Hivatal a rendelet alapján igen sok és nagy értékű ingatlant és ingó vagyont bocsátott a Szovjetunió rendelkezésére. Az utóbbi időkben azonban mind gyakrabban merülnek fel a Szovjetunió magyarországi szervei, nevezetesen a Szovjetunió kereskedelmi képviselete, valamint az ennek kebelében működő Szovjetunió Magyarországi Vállalatainak Vagyonkezelősége elnevezésű hivatalok részéről olyan követelések, amelyekből nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió a berlini Háromhatalmi Értekezlet döntése, illetőleg a 11 700/ 1945. ME számú rendelet rendelkezései alapján nem az úgynevezett „tiszta vagyon"-ra vagyis a teljes vagyontömegnek a szenvedő vagyon levonása után fennmaradó részére tart igényt, hanem a teljes cselekvő vagyonnak az e vagyont terhelő kötelezettségektől mentesen való átadását követeli. Nem szükséges a t. Minisztertanács előtt ennek az álláspontnak jogi tarthatatlanságát bővebben fejtegetnem és így csak arra kívánok rámutatni, hogy ennek az álláspontnak érvényesítése esetében a magyarországi német vagyont terhelő követelések és egyéb kötelezettségek vagy teljesen elvesznének vagy azokat a magyar kincstárnak kellene kielégítenie. Az előbbi megoldás fölöttébb méltánytalan volna a hitelezőkre és egyéb jogosultakra nézve, az utóbbi esetben pedig a magyar állam jóvátételi terhe növekednék, illetőleg ez a megoldás a német jóvátétel egy részét a magyar kincstárra hárítaná, ami nyilvánvalóan nem állott szándékában a berlini értekezlet résztvevőinek sem. A szovjet-orosz részről elfoglalt fenti álláspontot a Jóvátételi Hivatal természetesen nem fogadhatta el és az adott esetekben a pénzügyminiszter úrhoz, az igazságügyminiszter úrhoz, majd a miniszterelnök úr útján a t. Minisztertanácshoz fordult állásfoglalás, illetőleg megfelelő utasítás végett. Az egyes miniszter urak, illetőleg a t. Minisztertanács által elfoglalt álláspontok azonban - bár tudomásom szerint általában megfeleltek a kifejtetteknek - nem döntötték el a fenti kérdést, és a Szovjetunió magyarországi érdekeit képviselő fent megjelölt szervek mindmáig is a legerélyesebben szorgalmazzák a kérdésnek oly értelemben való rendezését, hogy a magyar kormány a Szovjetuniónak a neki átadott magyarországi német vagyont
