A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának jegyzőkönyvei 1957. július 2. - december 28. (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 42. Budapest, 2006)
érvényesítésének garanciájával foglalkozott. Élénk vitára nem lehetett számítani. Apró Antal bevezetője után azonban teljesen új helyzet állt elő. Meglepetésre ugyanis eltért az írásos javaslattól, az előkészítő tanácskozásokon kiforrt koncepciót adta elő, ami egyet jelentett Nagy Imre 1954-es terveihez való visszatéréssel. Apró leszögezte, hogy 1945 és 1954 augusztusa között a pártnak gyakorlatilag nem volt népfrontpolitikája. 1950-1954 között szinte illegalitásban volt a mozgalom. A revizionizmus vádjának elhárítása érdekében úgy fogalmazott, hogy az 1954-es határozatok helyesek voltak, csak a végrehajtás bizonyult hibásnak. A külföldi minták közül taktikusan nem a jugoszlávra, hanem a bolgárra hivatkozott. Elhatárolta magát a parasztpárti perspektívától, ehelyett mérsékeltebb, de vonzó - és mintegy a visszavonulásra számítva - grandiózus tervvel állt elő. Eszerint a népfront olyan egyéni tagsággal rendelkező politikai tömegszervezet lesz, amely nem végrehajt, hanem cselekszik, és legfelsőbb szinten is politikai tanácskozási joggal rendelkezik. Alapegysége a választási körzet, amely 110 ezer bizottságot, azaz egymillió ember közéleti szerepvállalását jelenti majd. A bevezető után újabb szokatlan dolog történt. A napirend másik előadója, a párt- és tömegszervezeti osztály vezetője, Sándor József elhatárolódott az előtte szólótól, különösen a tömegesség illúzióját illetően. Mindkét előadóval szembehelyezkedett ezután Somogyi Miklós, aki lényegében a szabadművelődési mozgalom újjáélesztését akarta a népfrontra bízni. A tényleges ellentámadás azonban csak ezután bontakozott ki. Biszku Béla mondandóját már egyértelműen a hatalmi logika, a „kézbevétel" következményének előtérbe állítása és a számonkérés jellemezte. A döntő csapást a liberalizáló szándékokra Kállai Gyula hozzászólása jelentette. Nem tett mást, mint hogy újra igazolta, hogy egy monolit hatalmi struktúrához logikusan illeszthetőek a transzmissziós alrendszerek. Hát persze, hogy nemcsak a pártnak, hanem az államhatalmi, tanácsi szerveknek is alá kell rendelni a népfrontot, ha kézben akarják tartani. Hát persze, hogy nincsenek „külön" feladatai, hát persze, hogy nem a véleménynyilvánítás, a kulturális élet irányítása, hanem a minden téren való mozgósítás a legnemesebb hivatás, amit a párt irányítása alatt betölthet. És az csak természetes, hogy 1945-1948 között működött a legnagyobb hatékonysággal, hiszen hozzájárult a hatalom megszerzéséhez. Ezt magától értetődőnek látta Marosán György is, és nem volt szava ellene Szirmai Istvánnak és Orbán Lászlónak sem. Nemes Dezső a baloldali blokk hagyományára hivatkozva, már az értelmiséggel és a középparasztsággal való szövetség politikáját vette célba, amikor követelte a termelőszövetkezeti mozgalommal szembeni propaganda kiszorítását a népfrontból. Münnich Ferenc mindenekelőtt a bolgár példára való hivatkozást kérdőjelezte meg, és Szirmaival szemben kiállt a mozgalom felülről történő újjászervezése mellett. Összeállt a konzervatív többség. A vita lezárult. Kádárt ezen az ülésen más, praktikus megfontolások motiválták. Ezek között 34
