A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

vei túlszaladtunk a terven, azokat is szentesítsük, de arról igen, hogy az e téren a párt által adott szó valósuljon meg a gyakorlatban is, föltételezve hozzá azt, amiről Kádár elvtárs beszélt, hogy a termelékenységnek előtte kell menni az életszínvonal ilyen értelmű emelkedésének. Ebben a vonatkozásban egy-két gyakorlati tapasztalat. Nálunk tavaly a termelés növekedésének, ami elég tetemes volt — 12%-os —, 95%-át lehetett hozni termelékenységgel. És csak 5%-ára kellett létszámot növelni. Az idén nem tudtuk csak 66%-át hozni a 9%-os termelésnövekedésnek. Miért? Mert közben ebben az évben lelassult a műszaki fejlesztés. A dolog úgy van, hogy az, amit a Kiss elvtárs itt elmondott, hogy nem nagyobb lapátot a melós kezébe, azt csak egy módon lehet elkerülni, éspedig úgy, hogy ha a műszaki fejlesztés a maga lehetőségein belül, de a lehető legélénkebb tempóban menjen előre. Ez nem beruházási probléma legtöbb esetben. És itt szeretnék arra kitérni, hogy szerintem, mivel a külföldi esedékességeinken nem tudunk változtatni, mivel a szabályosan megtervezett életszínvonalat szerintem tartani kell, csak egy lehetőség van, hogy a beruházásainkat olyan összegben szabjuk meg, bármilyen fájdalmas is az, ami ezeken felül még marad. Ez egyetlen lehetséges út szerintem. Ez nem jelenti azt szükségképpen, nekünk a beruházások keresztül nem vitele, vagy lassú keresztülvitele miatt lényegesen vissza kell maradni a műszaki fejlesztéssel. Maga az anyag is beszél arról például, hogy egyes, későbbi években realizálódó beruházásainkat lassítani kell — itt pontosan nem tudom, miről van szó, de ez meg van említve ellenkező előjellel —, az ózdi rekonstrukció, amit viszont gyorsítani kell. Én azt ajánlom, vizsgáljuk ezt meg még egyszer. Szerintem az ózdi rekonstrukciót nem kell gyorsítani. Miről van itt szó tulajdonképpen? Régi kemencéket lebontanak, helyére újat építenek, a régi kemencék most is dolgoznak. Akárhogy megy ez a folyamat előre, évekig mindig az lesz a helyzet, hogy két-három kemence nem fog dolgozni, és utána jönnek az új kemencék, elől a régi kemencék pedig maradnak. Lehet, hogy volt riadalom egy időben, hogy összedől. Nem fog összedőlni, biztos. Én nem látnék abban semmi veszélyt, hogyha az erre fordított igen nagy summákat egyszer gondosan megvizsgálva úgy osztanánk el, hogy abból a KGM-en belül valóban gyorsan kamatozó, hónapok alatt keresztülvihető és jelentős termelékenység javító, vagy éppen anyagmegtakarító létesítmények szülessenek meg. Én nem ismerem más gyáraknak a helyzetét, legalábbis nem részleteiben, de teljes felelősséggel állíthatom, hogy nálunk Diósgyőrben ilyen lehetőségek vannak. Nem pénzbe kerül, nem beruházási hitelbe kerül, éppen csak annak a problémája, hogy a saját felújítási hányadunk ott maradjon, és engedjék azt nekünk felhasználni. Van egy olyan irányzat is, amely most a felújítási hitelek keretének felhasználását úgy kívánja korlátozni — legalábbis mi rendelkezést kaptunk ebben a vonatkozásban az iparágunktól —, hogy abból korszerűsíteni nem szabad. Csak felsőbb engedéllyel. Ezt én nem tudom helyeselni, mert aki egy martinkemencét átépít, vagy jelentősebb objektumot átépít, úgy amint az volt régen, annak tulajdonképpen nincs helye az ipar vezetői között. Annak úgy kell a mai kor megfelelő színvonalán átépülni, ha már egyszer átépítjük, mert nincs értelme, hogy mi konzerváljuk a technikát. Az egy konzervatív álláspont lehet, egy szükség szülte dolog lehet csak, de a felújítási kereteket igenis korszerűsítő alapon úgy kell felhasználni, ahogy az egy tervhivatali, vagy más kormányzati szervtől kijött rendelkezésbe foglalva van. 985