A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

ről volt szó. Ha a mi Politikai Bizottságunknak kellene ilyen ügyben dönteni, mondom, akkor az összes ilyen gép lezuhanna. De azok nem fognak lezuhanni, amit az SZKP elnöksége vitatott meg. Miért? Persze nem ők dolgozzák ki, oda, biztos, mérnökök jönnek, akiknek ez a foglalkozásuk. De akárkit veszek, mondjuk a legkorosabbat közülük, a Kuusinent, vagy a Hruscsov elvtársat, azért ezek is fiatal gyerekkoruk óta, lehet mondani, Hruscsov is a szocializmus építésének kérdésével foglalkozik. És mi nem. Mondjuk meg becsületesen, vannak közöttünk emberek, akik évszámra ezzel foglalkoznak, de a mi politikai testületünk összetétele nem ilyen. Ez inkább arra való volt, hogy az ellenforradalom ellen, meg a dogmatizmus ellen, a revizionizmus ellen tudjon hatásosan fellépni. Ez egy ilyen szelekció útján alakult ki. Mifelénk jönnek a gazdasági feladatok. Most válasszunk 13 közgazdászt? Azt nem tudjuk megtenni más meggondolás miatt. Lehet, hogy a gazdasági életet hamarább rendbehozná, de lehet, hogy egyebet elfojtanának. Ezzel fognak tovább dolgozni, kicsit többet foglalkoznak a gazdasági dolgokkal, és meg fogják tanulni azt, amit meg kell tanulni, és részben már kezdik is. Én magamat is ugyanebbe a sorba teszem. Ezt el kell végezni. Azért példálódzóm a mi példánkkal, mert azt hiszem, ez másokra még inkább vonatkozik egy kicsit. A gazdasági területen dolgozó elvtársak annyiféle szisztémával dolgoztak már, meg annyiféle koncepcióval, az ember néha azt sem tudja, hogy az előny, vagy hátrány. Vannak, akik 15 éve foglalkoznak gazdasági kérdésekkel, úgy kitanulták már az ügyes beszédeket, hogyha bejön, azt hisszük, széttépjük ennek a szívét, máját, és ha kimegy, még meg is köszönjük, hogy jól dolgozott. Úgy tudnak már beszélni, hogy nem olyan egyszerű most már, mint ezelőtt volt valamikor, és ez kicsiben, nagyban mindenütt így van. Higgyék el, elvtársak. Én egy kicsit túlzok, de a problémát akarom érzékeltetni. És a fejemet ráteszem, ha 1956 decemberében vagy 1957 márciusában is, akkor még nehezebb lett volna elfogadtatni azt, hogy általában normában kell dolgozni. Ez egy kicsit nehezebb feladat, folyamatos feladatokat jól meghatározni, és azt a tömegek támogatásával jól végrehajtani. Énnekem nincsenek kételyeim. Szóval én ezt a gyászhangulatot nem fogadom el. Én nagyon optimista vagyok ezeknek az összes nyögéseknek a dacára. Mi is szitkozódunk magunk közt, higgyék azt el, de nem ez a lényeg. Hiába káromkodunk, szidjuk a gazdasági vezetőket, ettől magától a dolog nem megy előre. Mindig eszembe van, hogy mikor én voltam XIII. kerületi titkár 1954-ben, én rengeteg emberrel beszélgettem, mert a helyzetet meg akartam ismerni, meg az emberek hangulatát, és eljutottam a nagy kérdéshez, a nagy politikai kérdésekhez, hogy kivel tart az illető. És kiderült, hogy senkivel se tart az illető. Sok munkás mondta nekem, hogy az neki mindegy, hogy Rákosi, vagy Nagy Imre, csak ez ne legyen, meg az ne legyen, és az legyen és amaz legyen. Mi is ilyen helyzetben vagyunk. Itt nem arról van szó, hogy ki, s mint, hogy lép fel, hogy miniszter, meg PB-tag, meg mi. Mindenütt azt mondják, hogy oldjuk meg a kérdéseket, amiket az élet hoz magával. De az összes alapvető dolgokkal, ami eddig feltűnt gazdaságpolitikai téren is, bármilyen tömeg elé nyugodtan oda lehet állni, és nyugodtan lehet képviselni az eddigi munkát. Persze becsületesen bevallva, hogy ettől egy kicsit jobban is lehetett volna csinálni. De az alapvető célokat — tessék, vegyük elő az okmányokat — megvalósítottuk, vagy nem valósítottuk? Erre nem olyan borzasztó válaszolni, a gazdaságpolitika területén. Ha elővesszük a terveket, az okmányokat, a célkitűzéseket, sorra-rendre azt fogjuk mondani, hogy bizonyos kis anarchikus elemmel, némi kis 980