A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

most, amikor egy ilyen nagy politikai szervről van szó, nyugodtan fontoljunk, s ne hagyjuk magunkat nyugtalanítani, hanem akkor legyünk nyugtalanok, amikor megvan az álláspontunk és annak a végrehajtása nem megy De akkor legyünk nyugtalanok. Izgasson egy kicsit, és ne hagyjon minket békén. Sajnos gyakran előfordul, hogy — hazudnék, ha azt mondanám, hogy a KB-ban — én sok olyan tanácskozást hallottam, hogy évenként 3-4-szer odaállnak emberek, és nyugtalanok, és halálra rémítik az összes jelenlevőket, utána egész évben teljesen nyugodtak, mert azt hiszik, hogy elvégezték a dolgukat a bajokkal szemben. Ez egy veszedelmes magatartás. Én azt mondom, hogy mi most csak szép nyugodtan fontolgassunk, vitatkozzunk, tervezgessünk, aztán, ha már megvan az álláspontunk, aztán legyünk nyugtalanok azt illetően, hogy ez meg is valósuljon, hogy ez végrehajtásra kerüljön. Mert úgy van ez, elvtársaim, hogy milyenek ezek a mi bajaink. Nem lehet erről statisztikai számot mondani, hogy mi az apparátus része ebben, mi nem az apparátus része stb. Egészen bizonyos, azt mindenki tudja, hogy egy bizonyos hányada az nem abból a nagy történelmi átalakulásból adódik, mint a mezőgazdaság szocialista átalakítása — egy bizonyos hányada —, nem lehet megmondani, 5-10%-a, egy bizonyos hányada egyszerűen a mi saját rossz munkánkból adódik. Most ezek olyan dolgok, hogy ez már a padnál dolgozó munkásnál jelentkezik, aztán a miniszternél is megvan, s hogy még tovább sértegessem önmagamat, mindenkinél van valami ilyesmi, hogy mi a fene van itt: hát volt személyi kultusz, volt ellenforradalom, aztán utána elemezgettük, hogy hogy is volt az, meg ki mit csinált az ellenforradalom idején. Az egyik kicsit restelkedett, a másik büszke volt. Kifáradtak az emberek, idegileg megviselte őket, lelkileg, politikailag, utána szuszogni kellett. Én magam, amikor ezt a kis magyar anarchiát látom így egyes területeken, akkor úgy magamban azt gondolom, hogy kellett egy kis szuszogás. De most már azért három éve szuszogunk, kifújjuk az izgalmakat, meg pihenjünk is egy kicsit, meg kártyázzunk, meg az isten tudja. Az előbb a Benkeit a Lenkeivel összetévesztettem, azt hittem, hogy a Vasas balszélsőjéről van szó (derültség), szóval meccsre is jártunk, hát most már igazítsunk egy kicsit a szíjon. Most már megvolt ez a szuszogás a munkásnak is, megvolt, és most már azt mondjuk, hogy nézzük meg a normát is. Hát elég három évi szuszogás? Elég! Még a legmegviseltebb embernek is elég. De ugyanezt mondjuk meg a kormányban ülő elvtársainknak, önmagunknak, a pártközpontban ülőknek, hogy hagyjuk most már abba ezeket a mély és bölcs elemzéseket, amit hússzor elvégzünk ugyanabban a kérdésben, és hússzor nem csinálunk semmit, hogy megváltozzon. Hát itt van a prémium, mióta filozofáljuk? Hát legalább négy esztendeje filozofálunk, semmit az ég világon nem csináltunk. Én már ha ott beállnék állásba, már ismerném az összes alkalmazandó metódusokat. Az első két hétben egy kilót be nem vinnék, és tudom, hogy aztán a tervet lejjebb vinnék egy kicsit, a prémcsit feljebb egy kicsit, és akkor az utánavaló három évben behoznám azt, amit egyébként is behoztam volna. Sajnos ilyen a prémiumrendszer. Hát ezt mindnyájan tudjuk, már hússzor mélyen kielemeztük, csak nem javítunk rajta.

73 Ez ugyanolyan, mint a norma: az összes gyárigazgató kéri tőlünk, hogy a kormány rendelje el a normát. Miért kéri ő azt? Mert neki az sokkal jobb, mint hogy ő odaálljon és azt mondja, hogy hát elvtársaim, most már mégis csak el kell szégyelnünk magunkat, ami itt a mi gyárunkban van a normával, és itt egy kicsit igazítani kell, hát nem sokkal könnyebb neki, hogy a kormány a múlt héten elrendelte?! Úgyhogy nem 823