A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

ték, hogy jól megszervezték maguk a többieket. Ezt mondták Hruscsov elvtársnak. Hruscsovék senkit sem szerveztek meg természetesen, és Hruscsov elvtárs azt válaszolta nekik: maga nagyon téved, nem mi szerveztük meg a többieket, maguk szervezték meg őket Pekingben. Mindenki ismerte a tényeket, minden pártnak ott volt a képviselője. Ok szervezték meg valójában Pekingben ezt a hangulatot, meg aztán mindegyik országban magában, amiről majd lesz szó, ahogy nálunk is Budapesten szervezték a mi hangulatunkat. Mi végigvittük az ő logikájukat, hogy bebizonyítsuk a tarthatatlanságát. Azt mondtuk nekik, először is harmadik lehetőség nincs. Vagy van békés egymás mellett élés, vagy van háború. Mert hogy se békés egymás mellett élés, se háború, ilyen nincs. Végigvittük a logikát, mert nekik vannak ilyen tételeik. Mi megtámadtunk a szóban forgó Vörös Zászlóból — ez egy folyóirat — egy mondatot. Itt az van leírva, hogy nem kell félni a háborútól, mert ha kitör a háború, akkor lehet, hogy elpusztulnak ezek, azok, amazok, de ez a veszteség megtérül, mert utána győzni fog a szocializmus az egész világon, s egy új szép élet nyílik az emberiségre. Ezt megtámadtuk mi magyarok. Micsoda tétel ez? Először is nem tőkeberuházás 400 millió, vagy 600 millió, vagy egy milliárd halott, ami akármikor és akárhol is megtérülhetne. Az ha meghalt, hát meghalt, az soha senkinek nem fog megtérülni. Próbáltuk meggyőzni őket arról is, hogy ez a miszticizmus korában, tíz ezer évvel ezelőtt használható módszer volt: azt mondták a népeknek, hogy ezt az öt embert itt a máglyán elégetjük és a többinek még holnap jobb lesz. Ezt a miszticizmust ma már a felvilágosult civilizáció korában az emberek nem fogják elfogadni. Mondtam, ha mi felvetnénk akármelyik népnek, hogy biztosan győz a szocializmus, akár békés, akár háborús úton, de ha ma három 90 éves embert feláldozunk, és holnap reggel itt lesz a szocializmus, és megszavaztatnánk a népeket, azt mondanák, hadd éljen ez a három öreg, mi még várunk két hetet. Nem lehet ma már az emberekkel így beszélni, hogy rettenetes lesz a pusztulás, de az majd megtérül. Azonkívül ennek a vonalnak van egy logikája. Ha nem békés egymás mellett élés, és általában mi ne féljünk a háborútól, mert hiszen a háborún keresztül megsemmisül az imperializmus, akkor ennek megvan a logikája. Ha ne féljünk, akkor talán óhajtanunk is kell, mert hiszen mi haragszunk az imperialistákra, azt szeretnénk, hogy minél előbb elpusztuljanak. Ha meg óhajtjuk, akkor talán csináljunk is valamit, hogy legyen. Vagy talán egyszerűen elkezdjük a háborút! Ennek ez a logikája. És ezt mi nem tehetjük meg! Amióta van kommunista mozgalom, az azóta harcol a dolgozó emberekért, a jobb életükért, a létükért, és nem a haláláért, meg a megsemmisüléséért. Amióta háború van, annak a szenvedő alanya mindig a dolgozó ember. Hát rendben van! Megsemmisül — mondjuk — az Egyesült Államok. Hát hány imperialista van? Mennyi van? És hány dolgozó ember van? Munkás, meg farmer? És ha egyáltalán valaki el tud bújni, akkor az imperialista tud elbújni, az a valahány száz imperialista, és el fog pusztulni a dolgozó amerikai. Ez nem egyeztethető össze a kommunista világnézettel, se a kommunista humanizmussal. Azonkívül, ha mi ezt a nézetet hirdetnénk, a következő sülne ki belőle: akkor meg egyáltalán nem is biztos, hogy győzünk. Mert a népek olyan mozgalmakat nem szoktak támogatni, amelyik úgy hozza meg a jót, hogy először elpusztítja az emberiség felét. Azonkívül is: a mindennapi politikai harcban micsoda furcsa dolog lenne ez. Mi tudjuk, hogy az imperializmus természetétől elválaszthatatlan a háború. Mi tudjuk! De ha elkezdenénk, hogy igenis háború lesz, és arra kell a népeknek készülni, az imperialisták ezt ajándéknak vennék, és akkor az a furcsa 723