A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

soha nem használunk. Még az általánosban is néha. A középiskolákban még inkább. A polgárságnál az volt a szokás, hogy meg kellett tanulni Iliásznak nem tudom én hány versét görögül, a másiknak Cicero beszédéből latinul, meg az isten tudja mit, és ezt soha az életben se szavalni nem kellett, se bírálni ezeket a klaszszikus műveket, de meg kellett tanulni, hogy az érettségi papír a kezükben legyen, és ezáltal egy bizonyos monopólium birtokába juthasson. Egy műveltségi monopólium birtokába. Ez kenyeret is jelentett, mert pályázhatott állásokra, megyékhez, meg különböző helyekre. Ez vezetett oda, ez a bebiflázás, bemagolás, meg az érettségihez szerzett puska, és ha ezt bravúrosan végrehajtotta, megvolt a papír a zsebében, a nagy stiklit megcsinálta, aztán sajnálta az összes klasszikusokat, mert őneki azokkal már dolga nem volt. Ennek az öröksége megvan nálunk, mert olyan dolgokkal gyötörjük a gyerekeket — ami benne van a tananyagban —, amivel később nem fog találkozni. Ugyanarra kényszerítjük őt, hogy kitalálja, mi lesz a vizsga, bemagolja, bebiflázza, elszavalja és alászolgája. Nem sajátítja el. És sajnos azokat az ismereteket sem sajátítja el, amire majd egész életében támaszkodnia kell. Egész forradalom volna az országban, ha ezt végrehajtanánk, hogy semmi ne legyen, amit biflázni kell, viszont amit meg kell tanulni, azt sajátítsa el, ne csak bemagolja. Mert ez a bemagolás a gyerek megterhelése is, de még a szülők megterhelése is. Megmondom úgy, ahogy van, a munkásszülőket még tízszeresebben megterheljük, mint a középosztálybeli szülőket, mert a kazántól nem fél úgy az öntő, mint mikor otthon segítenie kell valamit a gyereknek a tananyagban. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem tudom ezt módszernek nevezni, vagy minek, hogy kevesebb legyen a tananyag, de amit úgy gondolunk, hogy meg kell tanulnia az iskolában, azt sajátítsa el az a gyerek, és ez bizonyos oktatási módszer kérdése is, a szakemberek ezt nyilván jól tudják, hogy a tanuló aktívan tanuljon és ne passzívan. És ezt, ha nem is a reformban, de a Művelődésügyi Minisztérium vonaláról — ahol az egész reform megvalósítását bonyolítják — mint egy fő követelményt kell számon tartani a pedagógusképzésben, és a pedagógus továbbképzésben és a tananyagok megszerkesztésénél. Valami olyasmit is határozhatunk, amit esetleg nem veszünk bele, de hát bele lehet venni, hajói meg tudjuk ezt fogalmazni. Végül egy-két politikai, társadalmi kérdést szeretnék még megemlíteni. Kállai elvtárs itt használta azt a kifejezést, hogy fizikai munka. Az egész oktatás fő eleme, hogy ez uralkodóvá váljon. Hogy szeresse meg, ismerje meg és talán gyakorolja is a fizikai munkát. Ezzel itt teljes mértékben nem tudok egyetérteni. Azért vetem fel ezt, mert a pedagógusok hajlamosak műszavak gyártására, aztán nagyon használják. Darabos elvtárs is egy közveszélyes szót használt, valami tanácsosítást, nagyon vigyázzunk ezzel, mert a pedagógusok ezt leírják, és tíz évig divatban lesz. Hogy vagyunk mi a fizikai munkával? Azt hiszem, hogy a kommunizmus követeli azt az embertől, hogy egyformán legyen képzett szellemiekben és fizikailag is, és ígéri az embereknek, hogy ki fog egyenlítődni a szellemi munka és a fizikai munka közötti ellentét, és mindenki egyidőben lesz szellemi munkás és fizikai munkás. Ezt ígéri a kommunizmus. Meg is fogja adni, valószínű. De mivel ez a kommunizmus követelménye, a mi jelenünkre értve én kételkedem benne, hogy ez volna a legjobb vezérjelszó a mi számunkra. Miért? Én ezt így fogalmaznám meg, ilyen kifejezéseket használunk, hogy fizikai munkás, aztán azt a kifejezést is használjuk, hogy termelőmunka, aztán azt a kifejezést is, hogy munka. Mi a jelen időben a mi követelményünk az összes fiatalokkal? Tanulja meg, hogy munka nélkül nem élhet, hogy dolgoznia kell. Ez szerintem a fő követelmény, és nem az a fő követel587