A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

esetben, ha különbözeti vizsgát tesz, vagy felvételi vizsgát tesz. És ez legyen komoly vizsga, olyan, amilyennek lennie kell, szigorú, de nem kötném ahhoz, hogy feltétlenül mindig kell az, hogy végig üljön négy évet a padokban. Hát hogyha ő nem akar beülni a padba, arra akarjuk ösztönözni az embereket, hogy munkájuk végzése mellett is képezzék magukat. És ez szerencsére nem is pusztába kiáltott szó, mert ezer és tízezernyi, egy-kétszázezer ember van ma, aki tanul, és tovább akarja képezni magát. És miért zárjunk mi ki embereket ilyen lehetőségből, aki ráadja a fejét, hogy ő dolgozó, termelő munkásember, vagy falun él, vagy valahol termel, és magánúton elsajátítja az ismereteket. És egy szép napon odajut, hogy nyugodtan beadhat e^y kérvényt, és azt mondja, kérem, hogy írjanak engem be a vizsgát tévők közé. És odaáll, levizsgázik. Ezt mint elvet valahogy kell tartani. Nekem ez onnan jutott eszembe, hogy ott van az az Amerika, amelyik a polgári haladásnak sok tekintetben példaképe. Ott százezrével vannak mérnökök, meg mindenféle emberek, talán soha életükben iskolapadot nem koptattak, talán három elemit jártak, hát hogyha ők a polgári társadalmat tudják így szakemberekkel ellátni magánúton, meg összevissza, meg munkásegyetemen, mert ilyen nevek is vannak, meg esti egyetemi tanfolyamokon a mérnökök tízezreit nyerik, hát ki tiltja meg nekünk, hogy saját szocialista céljainkat mozdítsuk elő azzal, hogy dolgozó munkásembereknek lehetőséget adunk, ha ő közben magánúton tanul, és kész arra, hogy egy komoly, mert itt komoly vizsgáról van szó, nem tréfáról, különbözeti vizsgát tesz, vagy felvételi vizsgát, hát azt akkor letehesse, és akkor az ugyanolyan jogú legyen, mintha ott ült volna a padban, és ott tanult volna. A különbözeti vizsgát még abban az értelemben is elképzelhetőnek tartom, amilyen értelemben az elvtársak azt mondják, hogy az [ipari] tanuló-iskola zsákutca. Hát én mondok valamit, ezelőtt harminc évvel is lehetett tanulni valamit az iparitanuló-iskolában, pedig azok nem voltak olyan híres iskolák, de mégiscsak oktattak, anyagismeretet, technológiai ismeretet, amit hát a polgárság szeretett volna, hogy az ő szakmunkásaik többet tudjanak, hogy többet kiszedhessenek belőlük. És a mai iparitanuló-iskolák lényegesen többet tudnak annál. Miért nem lehet azt elképzelni, hogy elvégzi az iparitanuló iskolát, utána dolgozik a termelésben egy-két évig, és ha tovább szándékozik menni, egy megfelelő vizsga letétele után, ugyanúgy tovább mehessen, mint aki középiskolát végzett, miért nem lehet ezt megtenni, amennyiben egy komolyan megszabott vizsga feltételeinek megfelel. Úgyhogy egy-két éves gyakorlatot — nekem az a véleményem —, hogy fenn kell tartani. Tovább kell nekünk ezen a jövőben vitatkozni, és ezért célszerű egy elvet kimondani magában ebben az előterjesztésben. Ez az ajtó nyitva áll minden tanulni törekvő fiatal és felnőtt ember előtt, és ez rengeteg embert ösztönöz. Hogyan van például a munkásembereknél? Nagyon jól elképzelünk és ismerünk is személyesen nem kevés 40-45 éves és valahány éves szakmunkást, aki ezelőtt nem tudom én mikor végezte el a hat elemit a Horthy-korszak alatt, több iskolája nincs, vagy talán valami polgárit végzett, vagy magánúton, vagy valahogyan, több iskolája nincs, de nagytudású, művelt, társadalmi kérdésekben otthonos, technikai ismereteket követi, a munkában kiváló ember, hát miért zárnánk mi őt ki, hogy ő abba az általa elképzelt felső ipari iskolába jelentkezzen vizsgatételre, bizonyítványért. Miért zárjuk ki Őt ebből? Mikor a társadalom igényei azt követelik, hogy erre ösztönözzük őket, és ilyen úton nyerjünk embereket. Valószínű, hogy a technikusoknak csak egy töredéke kerül ki ezekből, de az is tiszta haszon, és az is egy társadalmi igazságtevés bizonyos emberekkel szemben, hogyha ezt lehetővé tesz585