A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

központi irányelvei azok ugyan elvként érvényesek, de nekik nem feltétlenül szükséges ezeket betartani. A hibákért a pártbizottságok vállalják a felelősséget, de amikor arra kerül a sor, hogy felelősséget kell vállalni, és az elkövetett hibákat el kell ismerni - ezt már nem nagyon akarják. Ez nemcsak a pártszervezetekre, hanem az államigazgatás és az állami szervekre is érvényes, és én kevésnek találom azt az egyetlen halvány mondatot, hogy a demokratikus centralizmust erősíteni kell. Ezt tovább kell vinni, és jobban alá kell támasztani, mert ez nem elégséges. Ujabban felüti a fejét a pártszervezetekben a párt Központi Bizottsága és a Politikai Bizottság által számtalanszor hangoztatott azon elvnek a be nem tartása, hogy az emberekkel emberségesen és elvtársi módon kell bánni. Sok esetben embertelenül bánnak el elvtársakkal, és előre elképzelt koncepciók alapján embereket olyan helyzetbe hoznak, amelyek hatásaképpen a területen lévő többi becsületes kommunisták nem tudják elképzelni, hogy ha az az ellenforradalom alatt becsületesen, tisztességesen viselkedett, most miért került olyan hátrányos helyzetbe, amely a pozíciójából való leváltással végződik. Erre is fel kell hívni a figyelmet, és a szubjektivizmus érvényesítését feltétlenül és minden körülmények között likvidálni kell erről a területről is. Nekem a fülemet sértette az a megállapítás, amelyet az Úszta elvtárs tett Rákosival kapcsolatban. Én azt hiszem, hogy az a formula, ami az irányelvekben meg van szabva, amely végigvezeti az irányelvek szerint azt a gondolatot és tényt, amely az ellenforradalomhoz vezetett, és ebben megállapítja azokat a hibákat, amelyeknek következtében jutottunk oda, ehhez nem kell a Rákosi érdemeit odabiggyeszteni, mert az nem vág ebbe bele. Én azt hiszem, hogy nem érdekünk az, hogy elorozzuk valakinek az érdemeit, de ebben az esetben összekevernénk azt a logikus, világos elmefuttatást, ami itt a hibák sorozatához vezetett, és ebben a kérdésben szerintem még világosabban, sőt az elvi megállapítások mellett reméljük, hogy ez a kongresszusi beszédben még jobban érvényesül. Feltétlenül szükséges az ellenforradalom összes következményeivel, hibáival együtt olyan világos irányelveket megszabni, és világos beszédet mondani, amely minden tévhitet eloszlat, mert ez is akadályozza bizonyos mértékben a fejlődést. Egyes emberek jóakaratúlag, jóindulatúlag is helytelen dolgokat tesznek azért, mert nem látnak ebben a kérdésben világosan. A másik ilyen kérdés, amit itt fel szeretnék vetni, az előbbiekkel áll összefüggésben. A 15. oldalon a Szervezeti Szabályzattal kapcsolatosan a 40. pont azt írja, hogy „a pártbizottságokat végső fokon a felettes pártszervek erősítik meg", és azt mondja, hogy „a felsőbb pártszervek megokolt esetben semmisnek nyilváníthatják egyes pártszervezetek, vagy pártbizottságok megválasztását". Ezt a gondolatot és javaslatot jónak találom, de a formula, hogy megokolt esetben, ez egy kicsit tág. Ezt lehet jól, helyesen is végrehajtani, mert az, hogy mi a megokolt és mi nem ez nagyon relatív. Ez sokszor függ abból a szempontból a gyakorlat megvalósítását illetően [sic!], hogy mennyire szubjektívak, vagy mennyire tárgyilagosak az illető szervek, akik [sic!] ennek a feladatait ellátják. Ezt is azért említem fel, hogy nagy gondot kell fordítani arra, hogy az egész kongresszus a pártszervezetek megerősítéséhez, a demokratikus centralizmus biztosításához megfelelő alapot adjanak ahhoz, hogy ezeket a jogokat úgy tudják gyakorolni a pártszervezetek, hogy ebből ne lehessen alapvető hibákat elkövetni. A 15. oldalon „A párt alapszervezete" című bekezdéshez én helyesebbnek találnám a következő szöveget: itt az van, hogy „hirdesse és népszerűsítse a párt politikáját". Én azt hiszem, hogy ha ezt meg is hagynánk, akkor is elsősorban 133