Lakos János: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16. - 1895. január 13. 1. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 33. Budapest, 1999)

Bevezető tanulmány intézte a beligazgatást, az igazságszolgáltatást és a művelődésügyet, saját törvényhozással {Horvát Országgyűlés = Szabor, nevezték tartománygyűlésnek is) és országos kormánynyal Utóbbi élén a Horvát Országgyűlésnek felelős bán állt, akit a magyar (de jure: magyar-horvát közös) miniszterelnök előterjesztésére és ellenjegyzésével a király nevezett ki. (1883. december l-jétől Khuen-Héderváry Károly töltötte be a báni tisztet.) Horvátország képviseletet kapott a budapesti magyar (de jure: magyarhorvát közös) Országgyűlésben és a magyar részről kiküldött közösügyi bizottságban, a delegációban. A horvát érdekek képviseletére a budapesti kormány tagjaként tárca nélküli horvát-szlavón-dalmát miniszter működött, akinek révén az autonóm kormányzat érintkezett a királlyal. Különleges jogállással, külön testként (corpus separatum) kapcsolódott Magyarországhoz Fiume város és kerülete (1868:30. te. 66. §), mivel státusát a magyarhorvát ellentétek miatt véglegesen nem sikerült rendezni. Erről ideiglenesen királyi rezolúció rendelkezett 1870. július 28-án. A létesített provizórium értelmében a város a magyar törvényhatóságok közé tartozott, de azokénál szélesebb körű önkormányzattal ruházták fel, hivatalos nyelve pedig az olasz volt. Élén a fiumei és magyarhorvát tengerparti kormányzó állt, akit a király nevezett ki a miniszterelnök előterjesztésére és ellenjegyzésével. A város önkormányzati testülete a kormányzó útján érintkezett a kormánnyal. A dualizmuskori Magyarországon az 1848:4. és 5., ill. az 1874:33. te. értelmében a kétkamarás Országgyűlés és a király együttesen gyakorolta a törvényhozó hatalmat. Az Országgyűlésen belül döntő szerepe a Képviselőháznak volt, amelyet ugyan a népképviselet elvén, de magas vagyoni cenzussal igen szűk körűvé tett választójog alapján, nyílt szavazással választottak. A 80-as évek közepétől módosult a Főrendiház addig tisztán feudális jellege: az 1885:7. te. egyfelől megszüntette az egyházmegyével nem rendelkező katolikus püspökök, a főispánok és a törvényben megállapított vagyoni képességgel nem rendelkező főnemesek főrendiházi tagságát, másfelől viszont tagsági jogot adott a Kúria elnökének és másodelnökének, a Budapesti ítélőtábla elnökének és valamennyi bevett vallás képviselőinek. A király legfeljebb 50 személyt nevezhetett ki élethossziglani főrendiházi taggá a minisztertanács előterjesztése alapján. A Főrendiház konzervatív jellege ennek ellenére megmaradt. Fontos törvényhozási faktor volt a király: az Országgyűlés két háza által elfogadott törvényjavaslatok csak királyi szentesítéssel válhattak törvénnyé. Szapáry kormányalakítása idején a Képviselőház erőviszonyai a következők voltak: a 413 mandátumból a kormányzó Szabadelvű Párt csaknem 260, az 1867-es közjogi alapon álló ellenzék (Mérsékelt Ellenzék) mintegy 50, a dualizmust el nem ismerő ellenzék (Függetlenségi és 48-as Párt az Ugron-féle csoporttal) több mint 90 mandátummal rendelkezett, míg néhány képviselő pártonkívüliként tevékenykedett. Utóbbiak zöme a Mérsékelt Ellenzékkel tartott.

15 A kormány mögött tehát kényelmes, mintegy 63%-os többség állt. Az uralkodó 1867 után — Ausztriához hasonlóan — Magyarországon is az általa miniszteri ellenjegyzéssel kinevezett és az Országgyűlésnek felelős minisztérium (kormány) útján gyakorolta a végrehajtó hatalmat (1848:3. te. és az ezt részben módosító 1867:7. és 8. tc.-ek). Mindez egyrészt azt jelentette, hogy a „minisztérium", a kormány kormányzott, és a királynak fenntartott hatalmi cselekmények csak mi24