Lakos János: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16. - 1895. január 13. 1. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 33. Budapest, 1999)

Bevezető tanulmány niszterelnök-váltást. Ugyanakkor tény, hogy a történtek után sokakban felmerült Szapáry alkalmasságának kérdése. Az egyik kormánypárti képviselő, Búsbach Péter szerint ekkortól számítható a miniszterelnök tekintélyének hanyatlása saját pártjában is.

4 Érdekes epizódját jelentette a közigazgatási reform vitájának a Szabadelvű Párt és a Mérsékelt Ellenzék fúziójának ötlete azon az alapon, hogy Apponyi általánosságban helyeselte a közigazgatási reformot. Hamar kiderült azonban, hogy mértékadó szabadelvű körökben az ötletnek nincs reális alapja.

5 A minisztertanács jegyzőkönyveiből kiviláglik, hogy a kormány — helyzetének javítása érdekében — komolyan mérlegelte az Országgyűlés azonnali feloszlatását. Végül ezt a tervet elvetették, és csak hónapokkal később, az év végén született döntés az idő előtti (mintegy háromnegyed évvel a mandátum lejárta előtti) feloszlatásról. Ferenc József országgyűlést feloszlató, 1892. január 5-én felolvasott trónbeszédében tekintette át és értékelte az 1887-1891 közötti törvényalkotó és kormányzati tevékenységet. Számunkra ebből azok a részek jelentősek, amelyek a Szapárykormány időszakát érintik. A király a pénzügyi egyensúly helyreállítását, ill. fenntartását nevezte a legfontosabb eredménynek. Kiemelte a Németországgal és Olaszországgal kötött hármasszövetség jelentőségét, és egyúttal utalt arra, hogy a haderő „évről-évre folytonos haladást" tanúsít. Elismeréssel szólt továbbá a külkereskedelmi szerződések megkötéséről, a vasútügy fejlődéséről, az igazságügyi és az oktatási reformokról. Hangsúlyozta, hogy a vármegyei közigazgatás állami közegek általi intézésének elvét kimondó törvény értelmében „kormányunk feladata lesz ... mielőbb benyújtani azon javaslatokat, melyek a közigazgatásnak ez alapon való szervezésére és egyidejűleg a közigazgatási bíróság életbeléptetésére vonatkoznak."

6 Az 1892. január-februári választások — bár Szapáryék bíztak a megerősödésükben — nem voltak sikeresek a kormánypárt számára: a Szabadelvű Párt az 1887. évi választásokhoz képest 18 mandátumot vesztve 242 mandátumot szerzett, míg a Függetlenségi és 48-as Párt és a Nemzeti Párttá 1892 legelején átalakult Mérsékelt Ellenzék növelte képviselőinek számát: előbbi 100-ra, utóbbi pedig — a szimpatizáns független honatyákat ide számítva — 70-re.

7 Ennek ellenére a Szabadelvű Párt 58%-os arányával továbbra is biztos többséggel rendelkezett. A kormánypárti képviselők soraiban feltűnő volt a mágnások, a grófok és bárók számának emelkedése: míg a Ház összes tagjának 16,4%-át, addig a Szabadelvű Párt képviselőinek 21,5%-át tették ki az arisztokraták az előző választások következtében kialakult 13,3, ill. 15,9%-kal szemben.

8 A jövőre nézve nyugtalanító volt a kormány számára az a tény, hogy a választási harcot sok helyen a szabadelvű egyházpolitika elleni katolikus agitáció uralta, aminek következtében számos később megválasztott kormánypárti képviselőjelölt reverzálist adott választóinak, vagyis vállalta: az egyházpolitikai reformok ellen fog szavazni.

9 A kormánypárti többséggel szemben a korábbihoz képest megerősödött ellenzék állt. Nem a Függetlenségi és 48-as Párt (amelyből kiválva Ugrón Gábor erdélyi képviselőkből álló csoportja külön úton járt) volt ebből a szempontból elsősorban lényeges, hanem Apponyi Albert Nemzeti Pártja, amely ugyan nem adta fel a közjogi alapot, de egyértelműen a kiegyezésben rejlő nemzeti megoldások kiaknázásának 105