A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

dig, hogy nagyon gyakori nálunk az olyan ember, aki nyolc-tíz helyen vezető egy személyben. Azt hiszem, hogy ez sértése azoknak az embereknek, akik a világon vannak és dolgoznak, hát miért nem bízunk mi bennük. Hát miért nem merünk mi őbelőlük is vezetőt csinálni. Én azt hiszem, hogy ez egy feladat, hogy itt egy kicsit változtassunk. A legszűkebb értelemben vett pártkörökben, pártvezető körökben is körül kell nézni. Most egy hasznos dolgot csináltunk, hogy ezt a túl sok kettős képviselői és tan ács tagságot alaposan leritkítottuk, megszüntettük. De más vonatkozásban is kötelező ránk. Es főként a szemléleten kell változtatni. Mert amikor beszéltünk, hogy a Damjanov elvtárs temetésére

21 kell egy küldöttség, összeállítottuk, és akkor az egyik vezető elvtársunk, amikor szóba került, hogy talán egy pártonkívülit is vigyünk a küldöttségbe, egészen kétségbeesve elkiáltotta magát: minek? Hát ha már temetésre sem vihetünk pártonkívülit aktivizálni, akkor hát hova az istenbe aktivizáljuk [sic!]. Ez bizonyos maradványa a szemléleteknek. Ez még sok emberben, nagyon sok emberben benne él. Ezzel számolni kell, illetve fel kell ezt számolni. Le kell küzdeni. És nem kell nekünk nagyon sok olyan kommunista funkcionárius, aki mondjuk tíz helyen legyen vezető. Még ez a pártonkívüli típus se jó, mert azok is úgy vannak, hogy ha volna belőlük 30, akkor mind a 250 poszton ez a 30 volna. Szinte ilyen hivatásszerű foglalkozás a pártonkívüliek támogatása. Nem egészséges dolog, van rengeteg derék ember a mi pártunkban és a pártonkívüliek között. Gyorsítani kell ezeknek az előremenetelét. Ez az egyik feladat. Nem egyhetes munka ez, egyéves, meg kétéves, de csinálni kell egy kicsit bátrabban. A múltkor egyszer vitatkoztunk egy megyei vezető poszton. Az elvtársak ajánlották, hogy ideiglenesen töltsük be X-szel, Y-nal. Kérdezzük, milyen ember, azt mondják, derék, rendes, odavaló, ismerik. Akkor hát- kérdem - miért ne állandóra töltsük be vele? Hát, arra talán mégse jó. Hát, mondom, ember, hátha most jól fog dolgozni, mint ideiglenes, akkor nyolc hónap múlva megint nem lesz jelölt, mert először is, nem is fogjuk törni a fejünket, ha ő jól dolgozik ideiglenesen, és akkor két év múlva megint idejön. Hát milyen viszony ez egy emberhez? Hát ha úgy néz ki, jó, legyen felelős vezető, ha tényleg viszi az ügyeket, és ha nem lesz jó, hát mit csináljunk, egy év múlva, két év múlva kell keresni egy másikat. Miért, mi rászülettünk arra a munkára, miben vagyunk; hát nem, hát nem úgy van, hogy mindenkit az élet, vagy már marxista módon ott van, ahová a párt odaállította, és akkor ott áll a nagy feladat előtt, meg kell feszíteni az erőt, és közben az erői is egy kicsit növekednek [sic!]. Ez tízezerszámra ismétlődik a munka során, az ügyvitelében, és ez az egészséges és a normális. Azóta már ugyanarról hallottam, hogy bevált. Hát nem jobb ez így? Ezt csak azért mondom, hogy bizonyos szemlélettől megszabaduljunk, ami nem hasznos a pártnak. Elő kell léptetni az embereket a párton belül is bátrabban, és ebben a Hazafias Népfrontban is, így most gyűjtőfogalom alatt veszem, meg a tömegszervezetekben. Mindig, akármiről van javaslat, gazdasági ügyekben kell egy felelős, már betéve tudom azt a három nevet, akit ajánlanak az utolsó tizenkét évben. Mindig azt a hármat. Na most, mínusz Gerő, mondjuk, hát ez nem élet így a párt számára, hát kellene már más név nekünk is. És ugyanígy van - bocsánatot kérek - a kulturális élet területén is. Valamikor volt nyolc-tíz neves, hozzáértő, maradt három vagy négy, csak így mondom, a többi az ismert helyre jutott, vagy otthon kuksol és töpreng, hogy miért bírálják a nézeteit, és azok 676