A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

MAROSAN GYÖRGY elvtárs: Én nem vettem részt az utolsó parlamenti képviselő-választáson. Nem ismertem a PB szempontjait, de részt vettem az 1949-es választáson, és akkor kifejtettem azt az álláspontomat az akkori Politikai Bizottságnak, hogy milyennek kellene lenni egy népi demokratikus parlamentnek, és hogy kell összeállítani. És megmondom őszintén, kiindultam a burzsoá parlamentnek az osztálytartalmából és abból, hogy milyen szerepet töltött be ez a parlament. Legnagyobb meglepetésemre már 1949-ben komoly jelei mutatkoztak annak, hogy a párt nem azokat vitte be a parlamentbe döntő mértékben, akiket kellett volna. És ezt szeretném szóvá tenni. Amikor a Politikai Bizottság kétszer is beszélt erről a kérdésről, akkor Kádár elvtárs a különböző differenciálásnál megemlítette, hogy lehetőleg olyat vigyünk be, többek között, akiket nemcsak a saját családtagjai ismernek. És ez tapint rá a kérdésre. A parlamentben is - az én nézetem szerint erről most nem esett szó - ülnek bent olyan képviselők nem kis számban, akiket csak a családtagjai ismer [nek]. Sem a pártnak, sem a dolgozó népnek, sem az országnak abszolút semmi haszna nincs belőle. No miért mondom ezt el? Részt veszek már lassan 36 éve a mozgalomban, és részt vettem a burzsoá parlamenti csatában is. És ahogy emlékszem rá, a burzsoázia parlamentjében a következő szempontok érvényesültek: van 50 képviselő, 50 közéleti ember, politikai, gazdasági és más, feltétlenül benn kell lenniök a törvényhozásban. Ez jelenti azt a kádert, [sic!] amelyet fönn az ország vezetésébe beállítanak. S aztán következik, hogy a parlamentben benn kell lenni annak, aki a parlamenti életet- nem csak politikai megnyilatkozás, törvényhozás számára és így tovább - bírja. Mi 1956 novemberében megmondottuk, hogy nekünk valamennyi intézményünknek olyannak kell lenni, amely kisugározza önmagából az egész ország életében fennálló problémákat és a problémák megoldását. Ezért azoknak a fontos politikai szempontoknak a figyelembevétele mellett, amiket Kádár elvtárs mondott, a pártvezetés számára feltétlenül meggondolandónak tartom azt, hogy ne csináljunk kirakatot a parlamentből. Minekünk ez nagyon drága árat jelent. Ne vigyünk be egy parasztmenyecskét azért, mert díszmagyarban van, de ne vigyünk be egy parasztot azért, mert szép bajusza van, 13 év után ezt nem lehet csinálni. Vigyük be azokat a parasztasszonyokat, akik vagy a tsz-mozgalomnál, vagy egyéni parasztmozgalomnál, de a népi demokratikus rend megerősödésének bázisát jelentik. Ne vigyük be az ipari munkást pusztán azért egy gyárból, mert sztahanovista volt, de semmi más kapcsolata abban a gyárban vagy abban a kerületben nem volt. De vigyük be a parlamentbe azt az idős szervezett munkást, aki mondjuk egy munkapad mellett dolgozik, az én nézetem szerint az üzem tekintélye, mint egy komoly ember [sic!]. Szóval ne csináljuk meg azt, amit 49 óta csináltunk, a proletárdiktatúra államában nincs erre már szükség. Én teljesen megértem Kádár elvtárs szempontjait, hogy a stabilitás az egy lényeges dolog. Azonban a stabilitás is kétoldalú. Stabilizálhatunk egy olyan helyzetet, amely 1956 novemberében volt, és most a politikai aggodalom beszél belőlem. Mi történt volna, ha 1956. október 30-án nekünk olyan parlamentünk van, amely egyszerűen összeül, és visszavág mindent, amit Nagy Imréék akartak csinálni. Nekünk lehetetlen figyelembe nem venni, hogy egy nemzetközi nehéz helyzetben az osztálynak és a népi demokratikus rendnek olyan bázisai legyenek a parlamentben, ame451