Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
A KÉZIRATOS SZÖVEGHAGYOMÁNYOZÁS Ez a tekintélyes mennyiségű erdélyi forrásanyag századok viszontagságain keresztül hagyományozódott napjainkra. Egészen a XVIII. századig szinte kizárólag a birtokjogok biztosítékait látták az oklevelekben és gyakorlati, anyagi megfontolásból gondoskodtak fennmaradásukról. Magánszemélyek, intézmények, közületek, városok féltő gonddal őrizték levéltárukat. Nekik köszönhető, hogy a fejedelmi korszak gyökeresen megváltozott körülményei ellenére a korábbi idők ekkora tömegű írásemléke elkerülte az enyészetet, és megérte azokat az időket, amikor az okleveleket egyre fokozottabban a tudományos kutatás forrásaiként kezdték tekinteni. Az erdélyi középkori okleveles források közzétételére irányuló tudományos törekvések kezdeteit 1550-től szokták számítani, amikor Martinuzzi Fráter György (1482— 1551) püspök Kolozsváron kinyomtatta a váradi káptalanban 1208 és 1235 között tartott istenítéletekről és egyéb jogügyletekről felvett jegyzőkönyveket (Ritus explorandae veritatis, quo Hungarica natio in dirimendis controversiis ante annos trecentos et quadraginta usa est et eius testimonia plurima in sacrario summi templi Varadiensis reperta. Colosvarii 1550). Valójában azonban a XVII. század vége felétől kezdődően indult meg kéziratos forrásgyűjtemények létrehozása részint tudományos célok, részint pedig a jogvédelem szolgálatában. Ezeket azonban egyaránt inkább az erdélyi fejedelemség korának kérdéseit megvilágító szövegek gyűjtése jellemezte, semmint a középkori okleveles emlékek iránti érdeklődés. A régi egyház felett diadalmaskodó hitújítás és a vajdaság helyére lépő fejedelmi hatalom ugyanis éles választóvonallal két részre osztotta az erdélyi fejlődést, és ez határozott nyomot hagyott a társadalom történeti érdeklődésében is. A reformációt és a fejedelemséget megelőző kor egészen a tudományos történetírás jelentkezéséig nem számíthatott elmélyültebb érdeklődésre, mert azok ismeretéhez a társadalomnak nem fűződtek gyakorlati érdekei. A JEZSUITÁK FORRÁSGYŰJTÉSE A későbbi erdélyi forrásközlés kezdetei is a jezsuita történetírói iskola tagjai által létrehozott nagyszabású másolatgyűjteményektől számíthatók. Ezek anyaga az egykori magyar királyság egész területét, tehát Erdélyt is felöleli, és gazdagsága folytán később alapjául szolgált mindhárom itteni nép forrásközlő tevékenységének. E jól szervezett gyűjtés elsődleges célja a magyarországi egyháztörténetírás felvirágoztatása volt, de haszonélvezője lett az egész történetkutatás. A munkát Hevenesi Gábor (1656—1715) jezsuita szerzetes 1693 táján kibocsátott felhívásával (Modus matériáé conquirendae pro Annalibus Ecclesiasticis regni Hungáriáé continuandis a patre Gábrielé Hevenesi compositus et typis datus) indította el. Az egyházi és állami méltóságok tevőleges pártolása megnyitotta a jezsuita gyűjtők előtt az addig zárt közlevéltárakat. Ennek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt 140 vaskos kötetre terjedő kéziratos forrásgyűjtemény jött létre. Az erdélyi források felkutatásában Hevenesi legbuzgóbb segítője kolozsvári rendtársa, Bzensky Rudolf (1631 —1715) volt. Mindkettőjük gyűjtéséből a Batthyaneum kézirattára is őriz köteteket.
