A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

fel, hogy a két világháború között a munkásmozgalomban elég mélyek voltak a gyökerei annak, hogy Erdély önállóságáért, autonómiájáért szálltak síkra, tehát a munkásmozgalomban. Én hozzátettem — de ez már nem volt benne a sajtóban —, én erre nem szólítha­tom fel önöket, de például ebből lehetne bizonyos elképzeléseket meríteni az önök munkájához. En, mint hivatalos személy ezt nem mondhatom, erre nem inspirál­hatom önöket, mert ez beavatkozás lenne. Ez tehát az egyik dolog, úgyhogy rész­ben valóban jogos az észrevétel, mert én sem szerettem volna elhamarkodni ezt a dolgot, de ez így valóban elhangzott. A másik dolog: már ezt megelőzően azért a sajtóban is hangot kapott az, hogy nem lenne helyes Magyarországon fogadni Ilié Ceaus,escu tábornokot, és elég erő­teljesen merült ez fel. Én is azt mondtam, hogy ezt valóban meg kell gondolnia a magyar katonai vezetésnek, és míg Londonban voltam, észrevettem, hogy Kárpá­ti elvtárs nyilatkozott és helyesen — szerintem. Mert azt az embert, aki pocskondi­ázta Magyarországot, s a magyar vezetőket, nem kell hogy hivatalos látogatáson fogadjuk Magyarországon. 56 Ennek megvan a módja, hogy ezt hogyan lehet civi­lizáltan levezetni. Ez is szóba került. Szóba került valóban a burkolt katonai fenye­getés is, ezzel a kifejezéssel. Én azt hiszem, ez nem szentségtörés, ezzel nyugodtan nekünk szembe kell nézni, és bizonyos következtetéseket le kell vonni. Abban per­sze igaza van Kárpáti elvtársnak, nem kell ezt széltében-hosszában hangoztatni, de ebben a körben ez elkerülhetetlen volt. Nem beszélve arról, hogy — ezt ebben a körben mondom — én tájékoztattam Nyers Rezső elvtársat arról, hogy nekem van­nak olyan információim, amelyek ezt alátámasztják, a forrást nem szándékozom feltárni. Nincs rá szükség. Mondjuk, ez már túlzás lenne, természetesen. Meg kell mondanom, hogy az egyik újságíró odajött hozzám — ezt azért érzékel­tetem, hogy milyen állapotok vannak nálunk, és hogyan történnek ezek a dolgok —, Bulgária is szóba került. Bulgária miért nem tud minket támogatni mondjuk a nemzetiségi kérdésben, azért, mert saját problémájával van elfoglalva, és ő meg­kérdezte, hogy erről írhat-e. Én mondtam, hogy erről ne írjon, nincs arra szüksé­günk, hogy még egy újabb szocialista ország is terítékre kerüljön, és vitába keve­redjünk. De a többi újságíró nem jött oda, mert nekik is megmondtam volna, hogy Erdélyről se írjanak és a katonai beavatkozásról se írjanak. De én minden újságíró­val ezt nem tudtam megbeszélni. Úgy gondolom, hogy a politikus újságíróknak el kellene tudni ma már dönteni azt, hogy mi áll az ország érdekében, és mit emel ki ebből. Nem akarom én áthárítani, tévedés ne essék, nem akarom a sajtóra áthárítani [sic!], de ez is benne van a dologban, az összefüggésekben. Egyébként, amit ott elmondtam, azért vállalom a felelősséget, és hát természetesen én sem vagyok feddhetetlen, és hibák becsúszhatnak. Ez az egyik dolog, amire ki akartam térni. És még egy dolog, amikor láttam reggel a sajtóban — mert Londonba készültem —, én megkértem a munkatársamat, hogy hívja fel Kárpáti elvtársat, és tájékoztas­sa, hogyan is volt ez, mert valóban a fogalmazás nem volt jó. Mikor visszajöttem, kérdeztem, hogy nem tudta — mert Kárpáti elvtársnak éppen itt volt a brit partnere — nem tudott vele beszélni. Ez is hozzátartozik, mert én magam is éreztem azt, hogy erről Kárpáti elvtársat tájékoztatni kell, hogyan volt ez. Ennyit erről a dologról. Nem akarom tovább ragozni, viszont ezért nem kértem volna külön szót, mint mondottam, de a másik dolog az jobban foglalkoztat, még­pedig a Nagy Imre-ügy. Azok után is, amit Nyers elvtárs mondott, különösen ab­1656

Next

/
Thumbnails
Contents