A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

És ha a negyedik kérdésben azt mondja, hogy márpedig ragaszkodna ahhoz, hogy az országban a tőke csak magyar tulajdonban lehet akkor is, ha a saját nemzeti tőkével a szegénység állapotában maradunk, de legyen miénk az ország, mi pedig azt mondjuk, hogy a külföldi tőke behozatala fontosabb a nép számára, minthogy miénk legyen a tőke, mert nem lehet a szegénységből kikászálódni külföldi tőke nélkül — itt van a negyedik kérdés, amiben szemben van. Nem tudom elképzelni, hogy irányzatilag, ilyen irányzatot tudomásul vegyünk. Kulturáltan kell ezt megoldani. Egyedileg én azt nem mondanám, hogy nem lehet olyan párttag, akinek zavaros nézetei vannak. Vannak ilyen párttagjaink bizonyos arányban, lesznek is (morajlás a teremben). Néha mi is zavarban vagyunk. De irányzatilag nem tartozik — szerintem nem [sic!]. Jobb felé is egyetértek azzal, amit itt mindhárom felszólaló előttem — Grósz, Pozsgay és Németh Miklós is — kifejezett, ebben egyetértünk, ma már csak kifelé nem nagyon hangzik el úgy egyformán ez az egyetértés, hogy a 40 évet nem szabad sommásan és egy folyamatként értékelni, mert itt cikkek és cakkok voltak, politikai ciklusok voltak ebben, és gazdasági ciklusok is voltak, és külön kell választani ebből a maradandót, az átmenetit, a jót és a hibásat. Az átmeneti nem mindig hibás! Külön kell tudni választani. És aki azt mondja, hogy 40 év rossz, az lehet reformkörnek a tagja és lobogtathatja a reformot, de annak már azt kell mondani, hogy forradalmi úton a népnek el kell söpörnie a rendszert. Ennek ez a logikája. De akkor már nincs a mi pártunk talaján. És aki azt mondja, hogy ez a rendszer megreformálhatatlan, az sincs a mi pártunk talaján. Ez egy nagyon furcsa szélsőség, mert ez reformszélsőség; reformpolitikát, reformzászlót lobogtató, és valóban nagyon sokszor reformokat erősen akaró emberekből áll, de olyan ultraradikális módszereket és célokat tesznek magukévá, hogy észre sem veszik, hogy átbillennek a reformok tényleges akadályozóinak a pozíciójába. És tulajdonképpen az ellenzékkel fújnak egy követ. Én azt hiszem, hogy ma már kirajzolódik világosan egy olyan politikai kép az országban, hogy nincs egységes reformszárny. Itt van egy történelmi vonulata — nagyon egyetértek Pozsgay val, hogy ez egy történelmi vonulat — 1953-tól még messzebbre vissza lehet menni, de mióta szocialista rendszer van, 1953-tól ez egy vörös fonal, végighúzódik egész mostanáig. Ezt így kell kezeim. Ez az autentikus reformmozgalom és reformorientáció — ez az ultraradikális reformerkedés ettől elkülönül. Ezért ezt megfelelően rendezni kell tudni. A vezetésen belüli egyenetlenség, sőt több mint egyenetlenség, nagyfokú koordinálatlanság állapotát el kell ismernünk. Elismerték eddig is, Grósz elvtárs is utalt rá, én is csak alá tudom húzni. Én nem tudom világosan megállapítani, hogy ki, miért, hogyan, mennyiben ludas ebben. A viszonyok mennyiben ludasak, a személyi magatartás mennyiben ludas, én csak az eredményt tudom regisztrálni — nem jó. Valamennyien valószínűleg ebben hibásak vagyunk. A főtitkár szerepe azért kiemelkedő, mert ő a meghatározó, és a legnagyobb súlyú alternatív személyiség szerepe, az megint csak kiemelkedő [sic!]. Azután benne vagyunk mi is, többiek. Ezt egy kicsit mélyebbre ásva kell tudni elintézni. Nem mondhatjuk azt, hogy félreértenek minket, és félremagyaráznak minket, mert az biztos, hogy félreértenek, de félre is magyaráznak, ez biztos, de ez nem magyarázat. Hát miért értenek félre? Mert nem világosan mondjuk, vagy nem tisztázzuk egymás között. Én ezekre a viszonyokra azt tudnám mondani — eszembe jut a Fourier —, az utópista szocialista mondott egy nagyon gyakorlatias kritikát egyszer. Azt mondta, hogy ,,a szocialista mozgalomban sokkal több baj származik a politikában és a tör1124