A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

alapján — mert minden tagadás ellenére voltak ilyen listák már 1955—1956 nyarán — október 26-án meggyilkoltak: Kalamár Józsefről, a csepeli tanácselnökről, akit előbb megkínoztak, majd tarkon lőttek és holttestét meggyalázták; Turner Kálmánról, akit felesége és kicsi gyermekei szeme láttára meggyilkoltak; Bordás András Kossuth-díjas munkásról; Sziklai Sándor honvéd ezredesről, akit sebesülten az utácra vonszoltak és több órán keresztül halálra kínoztak, valamint apósáról Kiss Lajosról, a budakeszi Hazafias Népfront elnökéről, akit fejszével gyilkoltak meg; Bene Mihályról, volt tszelnökről, akit megkínoztak, majd kútba fojtottak. Ők, és a többi fel nem sorolt áldozat szerte az országban, mind-mind lincselés, kegyetlen gyilkosság áldozata lett kommunista meggyőződéséért, forradalmi életútjáért. Valamennyien egyenlőtlen erőviszonyok közepette harcoltak és estek el. Az 1956. októberi napokban a fent felsorolt kegyetlenkedésekről, lincselésekről, eseményekről nyugati fotóriporterek készítettek és publikáltak szerte a világon fotókat és filmeket. Most miért nem mutatják be ezeket a fotódokumentumokat? Talán azért, mert akkor lelepleződne, hogy 1956 októberében nem mindenki volt „tiszta kezű szabadságharcos"? Számunkra, gyermekeink és unokáink számára, valamint az októberi napokban több tízezer bebörtönzött és kivégzésre váró kommunista számára nem hozta el a megnyugvás és megbékélés érzését 1989. június 16-a, az ott elhangzott beszédek és bizony a nem is olyan nagyon burkolt fenyegetések. Eddig nem éreztük azt sem, hogy az MSZMP által létrehozott Történelmi Bizottság eléggé tudná függetleníteni magát azoktól — a sokszor demagóg, csak az érzelmekre ható — befolyásoktól, amelyek mai politikai életünket jellemzik. Úgy érezzük, hogy ők is csak az igazság egyik — mégpedig most egyoldalúan kihangsúlyozott — oldalát keresik, kutatják, tárják fel. Ezt az is bizonyítja, hogy mindinkább háttérbe szorul a népfelkelés fogalma mellett az a tény, hogy az bizony bőven keveredett ellenforradalmi cselekményekkel. Kérjük, végre foglaljon állást pártunk e kérdésben, merje kimondani, hogy forradalmárok vagy netalán ellenforradalmárok voltak-e hozzátartozóink? Vagy fogadjuk el, és nyugodjunk bele abba, hogy éppen olyan áldozatai a „forradalomnak", mint mondjuk az utca vétlen áldozatai, vagy — amit még kimondani is szörnyű — mint az ő gyilkosaik? E kérdésre nemcsak mi várjuk a választ, de rajtunk kívül még nagyon sokan, akik a barikádnak ugyanazon oldalán harcoltak, mint mi és hozzátartozóink. 33 éve hordozzuk gyászunkat, nagyon sokszor tépték fel újra és újra sebeinket. Nem volt számunkra soha megnyugvás, és most már soha nem is lesz se nekünk, se gyerekeinknek, se unokáinknak? Várjuk válaszukat és főleg határozott állásfoglalásukat! Még egyszer kérjük e levél felolvasását a Központi Bizottság június 23-i ülésén. Budapest, 1989. június 20. Elvtársi üdvözlettel: özv. Asztalos Jánosné özv. Sziklai Sándorné [s. k. aláírás] [s. k. aláírás] 1275