A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

2. sz. függelék [Özv. Asztalos Jánosné és özv. Sziklai Sándorné levele a Központi Bizottsághoz] Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Budapest Tisztelt Központi Bizottság! Kérjük alábbi soraink ismertetését a Központi Bizottság 1989. június 23-i ülésén. Az utóbbi hetekben, napokban mind nagyobb aggodalommal olvastuk az újságokban, hallgattuk a rádióban és néztük a televízióban elhangzott nyilatkozatokat és különböző adásokat. Az egyes társadalmi szervezetek és az egyházak megbízottai nyomatékosan beszéltek a nemzeti megbékélésről, kinyilvánították a közmegegyezés iránti óhajukat. Ezzel mi és sorstársaink mélységesen egyetértenénk. Az események azonban mindezekre a szavakra alaposan rácáfoltak, és ahogyan közeledtünk a temetéshez, úgy váltak a szavak mind támadóbbá, bennünket, kommunistákat lejáratóvá és szinte meggyalázóvá. A temetésen pedig mind kevesebb szó esett megbékélésről és a közmegegyezésről. Szorongó szívvel, teli aggodalommal, a provokációktól való félelemmel néztük végig az impozáns temetést és hallgattuk az egyértelműen a szocialista rendszer elleni hangulatkeltő szónoklatokat. Bizonyára Önök is elkeseredve hallgatták az ott elhangzó egyes beszédeket. De el tudják-e képzelni, mit éreztünk mi, az eddig hősként tisztelt, valóban hősi halált haltak hozzátartozói? Nagy felháborodással olvastuk a Népszabadságban is megjelent névsort, amelyben egymás alatt sorolják fel az áldozatokat és a gyilkosokat. Elkeseredésünk még inkább fokozódott a temetés közvetítésekor, amikor „hősnek, mártírnak, vértanúnak" (mindhárom jelző elhangzott) titulálták azokat a köztörvényes gyilkosokat is, akik férjeinket, apáinkat meggyilkolták. A teljes történelmi igazság megkövetelné, hogy ne mossák egybe az 1956-os események következtében elhaltakat. Helyesnek tartanánk, ha az áldozatokat a következő négy csoportba osztanák: Az e 1 s ő csoportba tartoznak azok, akik a legújabb döntés alapján „politikai indíttatású koncepciós perek áldozatai lettek" Nagy Imre és társai. E csoportba tartoznak azok, akik szellemi irányítói, vezetői voltak az 1956-os eseményeknek. A második csoportba tartoznak azok, akik vétlen áldozatai voltak az utcákon felelőtlenül lövöldözők golyóinak vagy a harci cselekményeknek. A harmadik csoportba tartoznak azok a köztörvényes bűnözők, akik 1956-ban gyilkoltak, raboltak. Ez a csoport az, amely valóságos hajtóvadászatot folytatott a kommunisták ellen, és a legkegyetlenebb módon számoltak le áldozataikkal, majd kirabolták lakásaikat. Ehhez a csoporthoz tartoztak azok, akik nem ismertek kegyelmet sem gyereknek, sem öregnek, sem nőnek, sem sebesültnek. A negyedik csoportba tartoznak azok, akiket a legbrutálisabban, legkegyetlenebbül gyilkoltak meg politikai meggyőződésük, kommunista, forradalmi múltjuk miatt. 1989. június 16-án, amikor a temetőben felolvasták az elítélt „hősök, mártírok, vértanúk" neveit, egy-egy fáklyás lépett elő és mondta az esküt: „köztünk maradtok, itt vagytok velünk". Vajon hányan tudják, hogy e „hősök" között van Kalamár József csepeli tanácselnök két gyilkosa, Turner Kármán vasmunkás gyilkosai, Sziklai Sándor és Kiss Lajos három gyilkosa, Bordás András, Bene Mihály, Kupper Béla, Sarkadi István, Fodor Pál és a többiek, valamint a Köztársaság téri pártház védőinek gyilkosai. A Köztársaság téri Pártház elleni támadásról úgy-ahogy még megemlékeznek, azonban itt is egyesek azt igyekeznek bizonygatni, hogy a pártházban lévő AVH-sok lőttek először, s „csupán" viszonzás volt a „szabadságharcosok" ostroma. De vajon miért nem beszélnek az ostrom utáni lincselésekről, amikor a fehér zászlóval kilépő Mező Imrét, Asztalos János és Papp József honvéd ezredeseket valósággal lemészárolták. Miért nem írnak, nem beszélnek arról, hogy a pártház védői közül kinek és hogyan vágták ki a szívét, kit akasztottak fel lábánál fogva a fára és gyújtottak alá tüzet, és a többiek hasonló megkínzatásáról? És miért nem beszélnek a többi áldozatról? A Rádió ostrománál október 23-án elesettekről, az október 24—-25-i áldozatokról? És miért nem beszélnek azokról a kommunistákról, akiket a halállisták 1274