A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

tott a közvélemény — mint ahogy itt sokan beszéltek erről —, ez rendkívül fontos. Ugyanakkor bizonyos dolgok tovább dolgozására feltétlenül szükség van. Mivel ennek az albizottságnak jómagam is tagja vagyok, egy-két dolgot engedjenek meg hozzátenni. Nem történelmi emlékekbe bocsátkozva, de a témához tartozik. 1956 novemberében, tehát 1956 novemberében hetedmagammal Czinege elvtársnál jártam, akkor ő volt a KB Adminisztratív Osztályának vezetője, ha jól emlékszem, megkért, hogy lépjünk be a Karhatalomba, mint volt szovjet ösztöndíjasok. Elkezdődött erről a beszélgetés, a következőt kérdezte valamelyikünk — lehet, hogy éppen én —, hogy kik ellen kell harcolnunk. Kádár elvtárs november 1-jei rádióbeszédében, amelyet 2-án publikált a Szabad Nép, azt mondotta, hogy ez a nép felkelése volt és minden dicsőséget megérdemelnek azok, akik ezt végigharcolták. Ugyanakkor már föl is hívta akkor a figyelmet az ellenforradalmi veszélyre. Hozzá szeretném ehhez tenni ugyanakkor azt is, hogy az albizottság eddigi munkájához — mert a történelmi bizottság eddigi munkája még csak a kezdeténél tart — egy sor nemzetközi vonatkozás hiányzik, és ez nagyon lényeges az egész 1956-os ügy megítélésében. Hadd emeljek ki ebből két dolgot, hogy mivé fejlődtek az események. Jugoszlávia — amelynek nem kis szerepe volt kívülről október 23-ban, én ezt taglalni nem akarom — 1956. november l-jén mozgósította a hadseregét arra hivatkozással, hogy Magyarországon horthysta restauráció kezdődött el. És ő támogatta — Tito elnök maga is kijelentette —, a november 4-iki szovjet beavatkozást. Ez is a történelemhez tartozik, mint ahogy az is, hogy 1956 novemberében Kádár János és vezetése olyan iszonyatos nemzetközi szorításba került, hogy gyakorlatilag megakadályozta az akkori vezetésnek bármiféle koalíciós törekvéseit, beleértve a kisgazdákkal és másokkal való tárgyalást. És ebben nemcsak a hruscsovi nyomásnak volt szerepe, hanem a kínai vagy a nyugat-európai kommunista pártoknak is. Ez is a képhez tartozik. Miért akartam ezeket a példákat elmondani? Azért, mert a kép még nem teljes, ezen dolgozunk, mint albizottság, nagyon sok olyan nemzetközi körülményt is figyelembe kell venni, amely az akkori helyzetet determinálta. Ami a lényeg. Énszerintem nincs és nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg. És ezért kapták a kitüntetést vagy az elismerést, és így tovább. Tehát én nem ismerek, vagy legalábbis nem találok ilyen válságot. A másik elem, amit azért nagyon fontosnak tartok — kicsit reagálva Pozsgay elvtárs felszólalására —, mindezeket figyelembe véve, hogy teljesen vegyük, tehát teljességében is tovább folytassuk ezzel kapcsolatban a munkát, amit Grósz elvtárs is javasolt, hogy továbbra is biztosítsuk a kutatóknak, ezzel foglalkozóknak az alkotói szabadságot. És ez nagyon helyes. Azért hadd mondjak itt ehhez valamit. Szerintem 1956-os vitára, vagy ennek kapcsán egy polarizációra nincs szüksége ennek a pártnak. Polarizációra van szüksége, de a mai helyzet, a reform kapcsán legyen polarizáció. Hogy ki akar reformot, és ki nem akar ténylegesen. Arról már nem is beszélek — meg kell mondanom —, hogy az 1956-os dolog vagy téma egy óriási gesztus az alternatívoknak, vagy ha úgy vesszük, az ellenzéknek. Hiszen megmentettük őket annak a szüksé62