A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

menynél. Abból ugyanis olvasható, hogy az 1950-es évek és tragikus 1956-os események sokoldalú feltárásához újabb összefüggéseket, újabb [tudományos] feltárásokat, történelmi ismereteket használtak fel. Mik ezek? Válaszom a következő volt. A részletek felkutatásával az albizottságban mások foglalkoznak. Az én feladatom az elmúlt időszak problémáinak elméleti-ideológiai megítélése lenne. Ez nem kitérő válasz volt, hanem mintegy magamra vontam a dolog ideológiai és politikai megítélésének az ódiumát. Az albizottság, ahogy Pozsgay Imre stb., kérdezi a riporter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a rádió 168 óra c. műsorában népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Hajói emlékszem a neves, de sokat bírált teoretikus Bibó István nem sokkal a tragikus napok után népfelkelésnek tekintette 1956 októberét. Ezt a riporter aztán elhagyta, ezt a nevet is, és az utolsó mondatát is a saját szövegéből, az én válaszom a következő volt: A vitaindító tézisekben valóban szerepel ez a kifejezés, ám az albizottság és szakértőinek megítélése szerint olyan elemzések, bonyolult összefüggéseket feltáró, ellentmondásokat felszínre hozó szövegkörnyezetben, amelynek megismerése a tézistervezet most folyó részbeni átdolgozása után remélhetőleg el fogja oszlatni a vele kapcsolatos félreértéseket. Személyes véleményem az, hogy elméleti és ideológiai szempontból az 1956-os eseményeknek mind az egyetlen ellenforradalom, mind az egyetlen forradalom szóval való minősítése egyoldalú, s minthogy az országban és hallgatólagosan a pártban is ez a két egyszavas megítélés szinte párhuzamosan élt és él egymás mellett, ez a dilemma valóságos ideológiai csapdának bizonyul, amelyből valamiképpen ki kell törni. Ehhez a kitöréshez szerintem Lukács György kínálta az elméletileg és ideológiailag egyaránt helyes megoldást stb. S mint tudjuk, Lukács György az 1956-os eseményeket felkelésnek tartotta, amelyet éppen az különböztet meg mind a forradalomtól, mind az ellenforradalomról, hogy nincs világosan meghatározható célja, miközben forradalmi és ellenforradalmi vonulatok egyaránt kavarognak benne. Ez a gondolat szerintem nem egyszerűen politikai kompromisszum, hanem a történelem nagyon mély ismeretén nyugszik. Egyébként a politikai konszenzusra sem árt gondolni, véleményem szerint ezt a formulát elfogadhatják azok is, akik a felkelés ellenforradalmi vonulatát látták közelebbről és azok is, akik a forradalmi vonulatot érzékelték inkább. Alaposabb, véglegesebb — idézőjelben — elemzést, csak még alaposabb kutatás és még nagyobb távlat alapozhat meg. A Budapesti Pártbizottság ülésén sem vertek meg érte. Ami a népfölkelés és a felkelés kifejezés közti különbséget illeti, szeretném félreérthetetlenül, világosan leszögezni, hogy egy és ugyanazon megítélés két lehetséges változatának tartom. Ha a népfölkelés szót, mondjuk tömegfölkelésnek értelmezem, nem akarok szavakon nyargalászni, akkor egyszerűen ugyanarról van szó. De még a népnek is volt azért valami köze hozzá, a népi elégedetlenség stb., ami már az első fogalmazásokban benne volt. Ezért voltam kénytelen, miután az AFP bécsi irodája — mint kiderült — teljesen eltorzította a Népszava-beli nyilatkozatomat. Ezt a terminusbeli különbséget ugye elhatárolódásnak értelmezte a bizottság munkájától és Pozsgay Imre kifejezésétől, ezért voltam kénytelen helyreigazítást kérni a Népszabadságban, amit a Népszabadság teljesített is. Ami az elsietettséget illeti, 1956 kérdésében egyáltalában nem elébe szaladunk valaminek, hanem utána kullogunk valaminek, régen, réges-régen fel kellett volna vetni ezt a kérdést, réges-régen valamit nyitni kellett volna, harminckét éven át nem 45