A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)
és vidéke, az a természetes életközösség, ahol ismerjük is egymást, és képesek is vagyunk mind küldötteink, mind delegáltunk esetében a platformok alapján is döntem. Történelmi időket élünk, változtathatunk, de amit már közösen felismertünk, ott nem várhatunk. Ezért kérem a Központi Bizottságot, foglaljon állást amellett, hogy ne a hagyományos központi bizottsági formában működjön, hanem nagy választmányformában [sic!]. És vegye felajánlkozásunkat az aktivitás jelének. Úgy tapasztaltuk, most, amikor olyan nehéz munkások, értelmiségiek, alkalmazottak között megtalálni a közös nevezőt, ez egy olyan összefogó erő lehet, olyan energiatartalék, amit mindenképpen szükséges kihasználni. Köszönöm szépen. BERECZ JÁNOS elvtárs: Köszönöm szépen. Mielőtt Gáspár Antalné elvtársnőnek szót adnék, elmondom, hogy kit írtam fel eddig, akik jelentkeztek, hogy tudják. Berend T. Iván, Gyuricza László, Szabó István, Barabás János és Tóthné Kiss Mária elvtársnő. GÁSPÁR ANTALNÉ elvtársnő: Tisztelt Központi Bizottság! Azért kértem szót, mert úgy érzem, az információim fontosak és hozzájárulhatnak a mai helyes döntéshez — már amennyiben dönteni tudunk ebben. Az első ilyen általam fontosnak tartott információ továbbra is az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok bírálata. Az a térség, ahol élek, ahol dolgozom, felháborodva veszi tudomásul, hogy egyéni véleményekkel befolyásolják a testületi döntéseket, olyanokkal, amelyekkel egyfajta nyomást gyakorolnak a Központi Bizottság tagjaira. Mire gondolok? Az írásos anyagban is, de az elmúlt központi bizottsági ülésen is állást foglaltunk a pártértekezlet mellett. Mielőtt ezt megvitatnánk, felelős nyilatkozatok foglalnak állást a kongresszus mellett. Én elfogadom és tudomásul veszem, hogy nagy a nyomás a kongresszus irányába, de addig, amíg nem döntöttünk a kérdésben, az előző állásfoglalást kellene a testület tagjainak képviselni. A másik ilyen a Nagy Imrével kapcsolatos kérdéskör. Mai információim és ismereteim alapján magam is elfogadom, hogy Nagy Imre és társai koncepciós politikai per áldozatai lettek, de azt már kevésbé értem, hogy rehabilitálásukról miért mások, és miért nem a Központi Bizottság nyilatkozik. A harmadik ilyen — az alternatívokkal való tárgyalássorozat. Arra nem önként kellene jelentkezni, hogy ki akarja lefolytatni a tárgyalásokat, hiszen van egy döntésünk, megbíztunk egy tárgyalócsoportot és ez még érvényben van. Mivel ennek megváltoztatásáról nem döntöttünk, etikátlan dolognak tartom, hogy valaki testületi döntés előtt nyilatkozik, vállalja a koordinálásukat. Nem értjük, hogy a testület tagjai miért nem a Központi Bizottság ülésein fejtik ki a véleményüket, hiszen ha a vita valóban nyilvánosságot kap, abból világosan kiderül, ki mit képvisel, ha egyeseknek az a fontos, hogy a nevük mellett milyen javaslat jelenik meg. Az emberek, a párttagok megelégelték a nyilatkozatháborút. Sok embernek az a véleménye, olyan ma a helyzet, mint amikor a közkatonák a lövészárokban ülnek, a fejük felett folyik a tüzérségi csata, amelybe ők beleszólni nem tudnak, belehalni pedig nem akarnak. Éppen ezért a munkásoknak az a véleményük, hogy dőljön el végre a hatalmi harc, ne forgácsoljuk tovább a pártot, mert teljesen szétesünk. Ezt a vezetési stílust, ezeket a módszereket ma már nem fogadja el a párttagság. A pluralizmus elvei alapján tükröződő különbözőségekben kellene végre egység980