A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Javaslom, a Központi Bizottság állapítsa meg, hogy a nyilatkozata, amelynek megtételére sem a Központi Bizottságtól, sem a Politkai Bizottságtól felhatalmazást nem kapott, elhamarkodott és pártszerűtlen volt. Hiszen a kiküldött történelmi bizottság, albizottság közvetlenül a Központi Bizottságnak tartozik beszámolási kötelezettséggel. Ami pedig az októberi események tartalmi megítélését illeti, az szerintem teljesen elválaszthatatlan nemcsak az akkori belső helyzetünktől, hanem az egész akkori nemzetközi viszonyoktól is. 1956-ban a hidegháború időszakában éltünk. A nemzetközi imperializmus a rab nemzetek felszabadításának stratégiáját követte. így kapóra jött nekik a Magyarországon kiéleződött belső helyzet. Ennek nemcsak szemlélői, hanem propagandahadjáratokon keresztül tudatos formálói is voltak, már jóval az októberi események kirobbanása előtt. Ennek tulajdonítható, hogy az október 23-i, valóban a hibák és torzulások kiküszöbölésére, a zsarnoki rendszer megszüntetésére irányuló békés tüntetés, néhány óra leforgása alatt ellenforradalmi jellegű felkeléssé fajult, pár nap múlva pedig fehérterrorba torkollott, s a magyar nép jövője szempontjából további, még tragikusabb következményekkel fenyegetett. Magyarországi veresége után a nemzetközi reakció, a magyar kérdés címén, még évekig folytatta ellenünk utóvédharcát az ENSZ közgyűlésein, a Biztonsági Tanácsban, sok más nemzetközi szervezetben. Szerintem az 1956-os decemberi határozat árnyaltan vizsgálta ezeket a bonyolult folyamatokat, helyes és jó következtetéseket vont le, amelyek alapján eredményesen folytathattuk harcunkat az ország politikai konszolidációjáért. Ha nem így lett volna, ha ez a határozat, amelynek alapján akkor küzdöttünk az ellenforradalmi jelenségek kiküszöböléséért, ha nem lett volna helyes az állásfoglalásunk, nem tudtunk volna ilyen eredményeket elérni. Hiszen akkor még súlyosabb helyzetből kellett kikecmeregnünk, mint amilyen a mostani helyzet. Az persze lehetséges, elvtársak, hogy e rendkívül ellentmondásos folyamat jellemzésére új, megfelelőbb formulát kell keresni. Nem tudom, nem volna-e alkalmas erre a folyamat mindkét fő irányát kifejező, az 1956-os népfelkelés és ellenforradalom meghatározását alkalmazni? Meg kell állapítani, hogy még mindig nem teremtettünk teljesen tiszta helyzetet az egypártrendszer és a többpártrendszer kérdésében. Most, amit itt előadói beszédében Grósz elvtárs elmondott, ez szerintem nagy lépéssel visz bennünket előre a kérdés tisztázásában. Nálunk a szocialista társadalmi rend építését az egypártrendszeren alapuló politikai szisztéma bevezetésével kezdtük el. Hogy hogyan? Mennyiben jól és mennyiben rosszul, az még további vizsgálódásra szorul. Annyi azonban bizonyos, mi az egypártrendszer alapján is történelmi feladatokat oldottunk meg a szocializmus építésében. Az egypártrendszer önmagában — megítélésem szerint — nem zárja ki sem a demokrácia fejlődését, sem az állami és társadalmi szervek önálló működését, sem az ország felvirágzását szolgáló eszmék és gondolatok kialakulásának és érvényre jutásának nyílt útját, a pluralizmus figyelembevételével. Mindezek kibontakozását a múltban sem az egypártrendszer, hanem annak torz működése gátolta. Sajnos a párt nem tudott megfelelően élni a nép többsége által is elfogadott egypártrendszer adta lehetőségekkel. De ugyanilyen sorsra jutott volna a többpártrendszeren alapuló koalíciós politika is, amennyiben a pártvezetésben a már említett torzulások bekövetkeztek volna. Jól mutatja ezt a lengyel példa is. Ott többpártrendszer alapján építették a szocializmust, és mégis hova jutottak. 21