A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

már-már a hívei voltak, mert az általa gerjesztett vita háttérbe szorítja, leértékeli a legsürgetőbb, legfontosabb kérdést, a gazdasági fejlődés meglendítését, mert határainkon túl érveket ad a szocializmus megújítása, a glasznoszty, a peresztrojka ellenfeleinek, így megnehezíti legfőbb külső szellemi támaszának helyzetét és végül, mert vitára ad okot itthon is, külföldön is abból a szempontból, hogy mindez, mármint a nyilvánosságra hozás, az időpont és a következmények megválasztása szempontjából naivitás miatt — vagy nagyon is tudatos mérlegelés alapján — történt. Akármelyik volt, mindenképpen kemény következtetéseket lehet belőle levonni. Ami a tanulmány tartalmát illeti, és az 1956 minősítését illeti, erről is szeretném röviden kifejteni a véleményemet. Én a tanulmányt tárgyilagos, becsületes és történelmileg alapjában hiteles dolgozatnak tartom. Kérték a nyilvánosságra hozatalról a véleményünket. Hadd mondjam, nincs mit tartani a nyilvánosságra hozataltól, bár úgy tűnik, hogy itt már ugyancsak kész tények elé vagyunk állítva. Közzétételével véleményem szerint csalódást is fog bizonyos körökben kelteni egyrészt azért, mert az egyetlen szóra korlátozódó, új minősítésen kívül nem tartalmaz semmi olyan szenzációs információt és értékelést, amilyennel eddig nem találkoztunk volna. Inkább a rendszerezés és az összefoglalás az érdeme. Másrészt, mert szakértők írták szakértőknek, a szöveg helyenként tudományoskodó. A felcsigázott érdeklődésű, laikus nyilvánosságot aligha fogják lázba hozni az olyan megállapítások, hogy Kautzky, Hilferding vagy az ausztromarxisták már a század elején is felismerték a kapitalizmusnak az átalakíthatóságát. Gondot a tanulmány azzal okoz, amiről nem szól. Bár ígéretet kaptunk rá, nem szól az 56-os események népfelkelési minősítésének dokumentumairól. Ez a kifejezés az 51. oldal alcímében isteni kinyilatkozásként pattan elő. Később sem találunk meggyőző indoklást a nemzeti tragédia új minősítésének okairól. Az idézett személyes vélemények az anyagban és a későbbi vitában nem dokumentumok akkor sem, ha az idézett személyek Lukács György vagy Kádár János. És én nagy különböséget érzékelek a népi felkelés, illetve a felkelés minősítés közt is. Nem esik szó arról, hogy az elátkozott 50-es években nemcsak a népet sanyargató oligarchiák jellemezték a helyzetet, milliós munkás- és paraszttömegek a végbement hatalmas átrétegeződés során akkor még mit sem tudva Recskről, vagy a perek koncepciós jellegéről, felemelkedésként élték meg ezeket az éveket. És nem esik szó arról sem, hogy 1956 nemcsak a tömegek reflexe volt a valóban elkövetett megbocsáthatatlan bűnökre, hanem — igaza volt tegnap Kállai Gyula elvtársnak — a tűz belülről-kívülről történt tudatos élesztgetésének a következménye is. Akik felnőtt fejjel váltunk az események tanúivá és részeseivé, sok olyan konkrét tényre emlékszünk, amiről azóta sem szólunk gyakran. Egyet én is hadd idézzek: gyakorlatozó katonaként 1955 nyarán tanúja voltam annak a léggömbinváziónak, amit szinte az osztrák államszerződés aláírásának másnapján indítottak meg másfél évvel az októberi események előtt ellenünk, és folytattak hónapokig a nyugati határon, igen nagy mennyiségű röpcédulát szórva szét a Dunántúl területén. Ezért egyetértek Grósz elvtárs vitaindítójával; még igen alapos és tényfeltáró munkát kell végezni annak érdekében, hogy a Történelmi Albizottság tanulmányából a XIV. kongresszusig olyan mű bontakozzék ki, amely nemcsak a sztálini korszak szemléletén tud felülemelkedni, hanem minden más előítéleten és elfogultságon is, amely támadhatatlanul hiteles tudományos értékű elszámolást ad majd számunkra a szocialista kísérletek és eredmények, hibák és bűnök négy évtizedé122