A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

nap azt mondta, hogy most kezdtük a kutatást erre a korszakra. Én 29 évvel ezelőtt kezdtem meg ennek a korszaknak a kutatását és öt könyvet publikáltam, úgyhogy eléggé sok ilyen levéltári tapasztalatom van, és mindig a szerencsésebbek közé tartoztam, hogy hozzájutottam egy sor forráshoz. De ma sem tudom, hogy mihez nem jutottam hozzá, mihez igen, mert ezt úgy adták a levéltárban. Tehát kellene egy normális törvény. Kezdeményezze ezt a Központi Bizottság. Mint minden más országban, 25 év vagy 30 év a határ, azon belül nincs kutatás, azon túl minden kutatható, semmi sem tabu, kivéve az olyan állambiztonsági, titkosszolgálati dolgokat, amiket az angolok is, az amerikaiak is kivesznek a levéltári állagukból. Ez szerintem a mai kétnapos vitához — habár jelentéktelen kis kérdés —, de mégis fontos. Azt hiszem, kellene olyan következményekkel is foglakozni, ami itt a vitában nagyon szépen merült fel, hogy meg kellene békülnünk a múlttal, vagy legalábbis mindent meg kellene tennünk annak érdekében, hogy meg tudjunk békülni a múlttal, mert ha a múlttal tudunk megbékülni, mint ahogy a történelem a jelen összefüggésében szerepel itt, akkor a jelen konszenzusát tudjuk ezzel elősegíteni. Azt hiszem, hogy ez részletesebb magyarázatot egyáltalán nem kíván. És ha itt — ebben a dolgozatban is leírtam — belső tisztázatlanságaink, a kérdések szőnyeg alá söprése megjelent olyan formalitásokban, hogy 40 évig nem épült egy második világháborús emlékmű, egy rossz oldalon elpusztult honvéd hadsereg emlékműve — igaz, az első világháborúban sem tudom, hogy jó oldalon álltunk-e —, végül is az nem jelentett semmit abból a szempontból, hogy emlékművek épüljenek. Azt hiszem, bocsánat, Burgert Robitól elnézést kell kérnem, mert az egyetlen ilyen Bábolnán van, ahol a II. vügáháborúban elesettek is egy táblán ki vannak téve, de az országban nincs gyakorlatilag II. világháborús [(Közbeszólás:) van, van!] — szóval komoly nincs, ilyen helyiek vannak — emlékmű. Én azt hiszem, és az nagyon furcsa, de nincs a 400 ezer meggyilkolt zsidóról sem egy igazi emlékmű; temetői emlékművek vannak a zsidó temetőkben, itt-ott, de nincs egy országos emlékmű erről. És én azt hiszem, meg kellene kísérelnünk, vagy legalábbis gondolkodni kellene. Kérném, vizsgáljuk meg — nem mostani döntésre szántam, ezek az ügyek intézéséhez vagy javaslatok tételéhez szolgáló észrevételek —, hogy vajon nem lenne-e időszerű az 56-ban tragikus módon bármely oldalon meghaltak számára is egy emlékmű emelése. Ez belevág abba, amit Katona Imre mondott, hogy mi sokféle úton elmegyünk valameddig, megállunk, aztán mások elénk vágnak, és akkor megyünk utánuk. Ezek mind fel fognak merülni rövidesen szerintem. Azt hiszem, ezekkel érdemes lenne foglalkozni, gondolkodjunk ezen, a Politikai Bizottság térjen vissza. A legfontosabb kérdés ebben persze — ilyen praktikus konzekvenciákat tárgyaló programban szerintem is, ahogy Katona Imre mondta — a Nagy Imre-kérdés megvizsgálása. Itt van a temetés. Meg kell mondani, amikor arról a központi bizottsági ülésről hazamentem, ahol ez a különfélék között számomra, mindenki számára teljesen váratlanul előbukkant, amikor át sem tudtuk gondolni ezt, az evidens volt, hogy persze, humanitárius ügyként nem lehet ehhez mit mondani, ezt így engedélyezni kell, világos. De utána olyan kellemetlen érzéseket is keltett, hogy óriási politikai hibát csinálunk, azt hisszük, ha mi kimondtuk, hogy ez egy humanitárius kérdés, akkor ezzel el van intézve, és ezzel mi a magunkét megtettük. Hallatlan politikai hibát követnénk el, ha ennyinél itt megállnánk. És a mai nyilvánosság mellett, kérem szépen, ez annál is kevésbé lehetséges, mert most jönnek elő, ömlenek a különböző dokumentumok. 106