A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Tessék megpróbálni reális történelmi ítéletet csinálni. És ezzel kapcsolatban én szeretnék itt valamit mondani azért is, mert talán erre is vonatkozik. Azt hiszem, a mi pártunknak — és szeretnék erre nagy hangsúlyt tenni, ami mostanában nem szokás — a veszélye — amiben az a nagy pozitív fejlődés megbomlott, pangásra fordult — mondhatnak bármit, amit akarnak, az az volt, hogy a siker — Sztálintól orozva a kifejezést — a fejünkbe szállt. Amikor csodák országa lett, és Nagy elvtárs, ez fölvette a versenyt akkor a svédekkel, mert más történelmi helyzetből óriási fejlődést tudott produkálni. Nem kell nekünk a svéd, a magyar színezetű szocializmusnak van olyan tradíciója is, amikor Kelet minden reformot szerető embere és egész Nyugat-Európa a csodák országaként beszélt erről. Ebben az időszakban elbizakodtunk, elszakadtunk a tömegektől, irreálisnak vettük a dolgokat a kölcsönöktől kezdve. Én ha innen indulnánk el, akkor nekünk nem úgy kell fogadni a többpártrendszert, hogy istenem, ránk kényszerítette a történelem, hanem van ennek egy más tradíciója. Lenin a Dóra Kaplan-féle merényletnél azt mondta, hogy nem a sebesülés a baj, föl kell számolni a többi pártot. Nem volt eredetileg ennek a pártnak a programjában az egypárt. 1948-ban többen ellenezték itt például a többi párt likvidálását. Sőt, voltak nem kevesen, akik például a szociáldemokratákkal való egyesülés helyett azt akarták, hogy maradjon egy szociáldemokrata párt. Hiszen ha van, ha mi ki tudunk harcolni egy olyan rendszert, mint ami például Franciaországban van, ahol tökéletesen mindegy, hogy a Giscard, a Mitterrand vagy a Raymond Barre, de a rendszer megmarad [sic!]; ha mi a szocializmusban ezt ki tudjuk harcolni, akkor az egy másféle többpártrendszer, és akkor végre lesz egy párt. De ez a párt ma koalíciós párt, ahol minden megvan. Igen, nagy veszéllyel jár, ha ennek a pártnak nem fog az arca kialakulni, akkor az lesz, hogy elmennek ennek a pártnak a jó fiataljai, akik most csak azt hallják, hogy mi utánozzuk a szociáldemokrata pártot a demokráciában, másban, átmennek a szociáldemokrata pártba. Akik keveslik a nemzeti érzést, megint más párthoz. Nekünk saját arcunknak kell lenni. És engedjék meg, hogy azt mondjam: ez a párt valamikor keletkezésében több demokráciát ígért és akart, mint bármelyik burzsoá párt; több szabadságot, több emberi jogot. Vissza kéne ennek az eredetéhez kanyarodni. És persze ma úgy van, hogy ennek a párt az önkritikában az önmarcangolásig megy [sic!]. Nem tudok a történelemben még egy mozgalmat, a katolikus egyház ma sem beszél az inkvizícióról, rábízza a kálvinistákra vagy a lutheránusokra. Náci párt soha nem beszélt arról, hogy mit csinált, arról mások beszéltek. De ez a párt önmaga szaggatja föl — hozzáteszem, helyesen — a sebeit, de egyszer ezt majd le kell zárni. Én a szociáldemokrata pártnak nem egy kongresszusán vagy megbeszélésén voltam jelen. Nem azt veszik elő, hogy 1914-ben hogyan szavazták meg a világháborút. Tudják, nyilvántartják, de nem veszik minden héten elő. Nem arról beszélnek, hogy Noske hogyan ölette meg Kari Liebknechtet és Rosa Luxemburgot. Le kell zárni egyszer a múltat most, egy év vagy öt év múlva, megnyugtató történelmi igazságtétellel, semmi szennyet, mocskot el nem hallgatva. De a többpártrendszer esetén még az önkritika is más lesz, mint most. Nem lehet azt megcsinálni, hogy kívülről azt mondják: mi kitűnőek vagyunk, én kommunista leszaggatom az ingemet, mert stb. Akkor majd meg kell ebben is változni, és ki kell alakítani ennek a pártnak a saját arcát. Történelmileg jó dolgok is vannak. Én nem akarom itt végigsorolni, de a fasizmus elleni harctól kezdve nem 100