A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

gesnek tartottunk egy előrehozott kongresszus összehívását. Úgy döntöttünk, hogy a kongresszus megnyugtató előkészítéséhez, a témák, köztük az új szövetkezeti törvény országos vitájának lefolytatásához, alapos felkészülésre van szükség. Ezért időpontként 1990 februárját javasoltuk. Akadtak, akik kijelentették, hogy a kongresszust maximum 2—3 hónapon belül meg kell tartani. Emögött, mint kiderült, olyan szándék is meghúzódott, hogy a felgyorsított tempóban, miután nem lehet rendesen felkészülni, hibákat követnénk el és ha egy ilyenbe belemennénk, lejáratnánk nemcsak testületeket, hanem szövetkezeti vezetőket is. Hasonló javaslat több tanácskozáson is felvetődött, de azokat mindenütt döntő többséggel, 95—98%-os szavazati aránnyal elutasították. Kedves Elvtársak! Sohasem szerettem a szélsőségeket és mindig mérgelődtem az általánosításokon. Ezek ellen a leghatározottabban felléptem és úgy érzem, mindnyájunknak fel kell lépni. A szegedi konferencia után a televízióban egy beszélgetésre került sor. Sajnos, vannak reformereink, akik azt hiszik, hogy akkor igazi reformerek, ha minél jobban elmarasztalják saját pártjukat. Elhangzott, hogy az MSZMP, főleg a KB ledermedt, halott szervezet. Ma nincs párt és létre kellene hozni a pártot. Ilyen megállapítás személyemre nézve is bántó, mert nem érzem magamat sem halottnak, sem ledermedtnek. Lehet, hogy van, aki a pártban — itt a KB-ben is — belefáradt a munkába, de ezt ne általánosítsák rám is. En nem érzem magam fáradtnak. Reformköreinknek sem lehet a célja, hogy meggondolatlan deklarálásokkal eltaszítsanak olyan párttagokat, akik nem hangoskodással, hanem érzelmekkel vonzódnak a reformfolyamatokhoz. Reformköreinknél is, ha azt akarjuk, hogy tényleges tömegbázis álljon mögéjük, le kell nyesni a vadhajtásokat és nem lehet emberi méltóságában általánosságokkal megsérteni különböző rétegeket. És főleg nem lehet kisebbségi akaratot másokra ráerőszakolni. Szabadjon határozottan kifejezésre juttatnom, hogy én nem azt minősítem reformernek, aki az új szeleknek megfelelően, hangos szóval multunkat csak elítéli és nem tesz különbséget jó és rossz között. Megítélésem, az az igazi reformer, aki nem hangerővel hangoztatja ezen magatartását, hanem becsületes munkájával és cselekedetével igazolja, hogy helytáll a rábízott területen, legyen az oktatás vagy termelés, szorgalmasan dolgozik, munkaterületén visszafogja a feszültségek kialakulását és munkája tapasztalataira támaszkodva, javaslatokkal él megújulásunk, reformunk megvalósítása érdekében. Politikai reformköreinkben nagyon sok elvtársunk van, aki mögött eredményes munka húzódik meg, ésszerű javaslatokkal él, amelyek megvalósítását közösen segítenünk kell. El kell érnünk azt is, hogy a reformok munkájába minél nagyobb arányban kapcsolódjanak be humán értelmiségiek mellett a munkások, a parasztok, a közvetlen termelésirányítók és nem utolsósorban a reálértelmiség. Pártunknak megkülönböztetett figyelemmel kell ezen rétegek véleményére is támaszkodni. E rétegek gazdag tapasztalatait nemcsak a politikai, hanem a gazdasági megújulásunknál sem szabad mellőzni. Nélkülük, akik a javak megtermelésén, előállításán fáradoznak, nem húzzuk ki az ország szekerét a kátyúból. Súlyos hibákat követünk el akkor is, ha múltunk és jelenünk hibái mellett eredményeinkről nem szólunk, csak a negatívumokat hangsúlyozzuk, ráadásul indokolatlanul felerősítve. Arról a munkáról, erőfeszítésről is szólni kell, amely népünk szorgalmas munkájával jött létre. Ezekről szólni kell akkor is, ha a mai időben nem divatos. Az MSZMP tagjainak, a hibákat elkövetőket kivéve, el kell határolni magukat a múlt hibáitól, hisz nemcsak hogy nem voltunk részesei, de nem is tudtunk azokról. Még azok nagy része sem, akik a KB tagjai. Ezért nem érzem, hogy saját lelkiismeretünktől, lelkiismeretemtől kellene számon kérni pártunk múltbeli hibáit, még akkor sem, ha sokan általánosítanak, és az MSZMP nyakába rakják a múlt minden bűnét. Sajnos, nem azt a szűkebb réteget marasztalják el, akik elkövetői voltak az általunk is elítélt döntéseknek, intézkedéseknek és cselekedeteknek, hanem mindnyájunkat. Itt említem meg, hogy fel kellene hagyni az utóbbi időben állandósult önmarcangolásunkkal. A kibontakozás célkitűzéseit, feladatait kellene felerősíteni és említést kellene tenni mai eredményeinkről is. Mert ilyenek is vannak, ha nem is sok. Országjáró utam másik tapasztalatáról is szólni kívánok. Mi azt deklaráltuk, hogy a párt vonuljon ki a munkahelyekről. A munkahelyeken dolgozó kommunistáknak nem ez a véleménye. Természetesen a többpártrendszer esetében más pártnak is joga van a munkahelyen szerveződni, legyen az Kisgazdapárt, vagy SZDSZ, de nyilvánvalóan mindegyik pártnak, az MSZMP-nek is, csak munkaidő után. Azt mondják, hogy ha kivonulunk az üzemekből, más párt nem lesz olyan szemérmes és a helyünkre áll. Sokan úgy vélik, mintha az MSZMP minden külső nyomás nélkül maga kezdeményezné egyre több vonatkozásban a hatalomból való kivonulást. 1086