A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

védünk, ezt képesek vagyunk-e megállítani, vagy sem. És álmatlan éjszakáimon egyre inkább foglalkoztat az a kérdés, hogy reálisan fenyeget bennünket egy választás utáni kormányozhatatlan helyzet kialakulásának a veszélye is; tehát egy rendes koalíció összehozásához szükséges MSZMP választási eredmény hiányának a veszélye is. Ezen nagyon komolyan el kell valamennyiünknek gondolkodnia. Én is úgy vagyok vele, hogy most már a racionalitásoknak a birodalmából kikerült az a kérdés, hogy milyen formában készüljünk a kongresszusra, és teljes egészében az érzelmeknek a színterévé vált ez a vita. Ezért úgy gondolom, hogy nem szabad sok energiát arra fordítani, hogy egy ilyen érzelmi motívumokkal erősen átszőtt, és valószínűleg már nem befolyásolható folyamatban sok energiát lekössünk. Tehát el kell tudnunk fogadni azt, hogy kongresszust tartsunk, de azzal a feltétellel, hogy ezen a kongresszuson a kondícióinkat a választási küzdelemhez megjavítsuk. Ha ehhez nincs esély — tehát nincs esély arra, hogy elkerüljünk egy szétesettséget, marakodást, koncepciótlanságot tükröző rendezvényt —, akkor beláthatatlan következményekkel jár egy ilyen rendezvénynek, akár pártértekezletről, akár kongresszusról legyen szó, a felvállalása. A kongresszus esetében azonban éppen amiatt, hogy néhány hónappal a választások előtt kerül erre sor, teljesen félre kellene tenni a klasszikus funkciókat és a klasszikus szempontokat, és egy sikeres választási szereplésnek kellene alárendelni ezt. Ez azt is jelenti, hogy szükség szerint, miután a választásokon ez kikerülhetetlen, hiszen itt fog a versenytársak részéről a legtöbb támadás érni bennünket, tisztázni kell a viszonyunkat a múlthoz, vagy legalábbis elfogadható módon le kell tudni zárni a mögöttünk lévő néhány évtizednek az értékelését, világosan elhatárolódva dolgoktól, illetve világosan felvállalva a kontinuitást abban, amiben kell. Ez egy választás előtti szakaszban elkerülhetetlen, és itt nagyon szilárd alapokon kell állni. A másik alapvető kérdés, hogy autentikus válaszokat kell tudni adni azokra a problémákra, amelyek a választókat foglalkoztatják, és itt nem hosszú távú stratégiai kérdésekről van szó, hanem rendkívül napi kérdésekről. És el kell tudni hitetni magunkról azt — bocsánat a kifejezésért —, hogy képesek vagvunk ezeket a napi problémákat megoldani. Ebben vagyunk leggyengébbek ma. Önmagunk sem hiszünk ebben, és főleg nincs képességünk arra, hogy kellően, meggyőző erővel szóljunk arról, hogy van képességünk, van elképzelésünk a válság menedzselésére. Én ezt tartom a második fontos csomóponti kérdésnek. Végül pedig hiteles személyeket kell tudnunk ajánlani az országgyűlési képviselői választásokhoz, illetve azokban a kulcspozíciókban, amelyeket egy viszonylag jó eredményeket elérő párt megcélozhat. Tehát új arcokat, hiteles személyiségeket kell a kongresszusnak a felszínre hozni. Ha egy ilyen felfogásban készülünk a kongresszusra, akkor feltétlenül egy olyan előkészületi mechanizmust kell kialakítani, ami a durva vitákat és a platformok közötti éles konfrontációkat a felkészülés szakaszában lefolytathatóvá teszi. Tehát magyarán: kiegyezve, nagyobbrészt kibékülve, nagyobbrészt letisztult programmal, letisztult vezetői összetételben kell elérni a kongresszushoz. Én képtelenségnek tartom azt — ismerve magunkat, politikai kultúránkat, magunk mögött tudva a pártértekezlet hangulatát, tapasztalatait —, hogy akár egy hetes pártkongresszuson is vagy pártértekezleten el lehet végezni azt a munkát, ami egy konszolidált helyzetet tükröz a választóink előtt. Hyen értelemben én nem értek egyet egy olyan munkakongresszussal vagy annak a felfogásával, hogy a dolgokat a kongresszuson kell és 1021