A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

Nagyon egyetértek Berend elvtárssal, hogy nekünk a program alapján tartalmat kell tudni adni ennek a kongresszusnak, és hozzáfűzném, hogy ez a gazdaságra is vonatkozik, mert amelyik szervezet ebben a zavaros, nehéz gazdasági helyzetben valamit nem tud a társadalomnak nyújtani és ígérni, nem fog a választásoknál helytállni, az nem kap ebben az országban bizalmat. A józan ész háttérbe szorulása, az nem áll meg a párt kereteinél, hanem országos közhangulatunkban is megnyilvánul. Nekünk egy nagyon nagy hibánk, bűnünk volt, hogy az ellenvéleményeket hosszú ideig elnyomtuk. Most ugyanez észlelhető ellentett polaritással. A média nagyon szelektívvé vált, és csak példaként említem, hogy amikor Ófalu esetében kerestünk egy zsurnalisztát, [aki hajlandó] — nem állást foglalni, hanem csak azt kifejteni, hogy miről is folyik a vita —, nem sikerült találni,mert ha ők ilyesmiről írnak, úgy tűnik, mintha pozitív álláspontot foglalnának el, és akkor ők megnézhetik magukat a saját közegükben, a saját kartársaik és kollégáik között, és nem fognak megállni a lábukon. Nehogy félreértés essék, nagyon helyesnek tartom, ha a visszásságokat kritizáljuk, ha feltárjuk az anomáliákat, de én nagyon ellene vagyok annak, hogy érzelmeket ébreszt a média a párt ellen, egyes emberek ellen, és olyan hangulatot szít, ami időnként már a boszorkányperek hangulatát idézi fel, és fél az ember, hogy ez a hangulat mikor indít lumpen elemeket önbíráskodásra, atrocitásokra vagy hasonlókra. Nem az igazság elhallgatását javasolom. Ha jól emlékszem, elsőnek léptem fel ebben a testületben, hogy a korrupció során kompromittálódott embereket vessük ki magunkból. Más kérdésekben is szót emeltem. Most ez ellen a nagyon szelektív és nagyon veszélyesnek tűnő légkör ellen emelek szót. Ha mi az európai integrációra komolyan gondolunk, akkor arra is kell gondolnunk, hogy oda csak kulturált és toleráns rendezés mellett van belépőjegyünk. És az ügyek mintha nem ebbe az irányba tartanának. Ez a kérdés a külpolitikában is bizonyos gondokat okoz számomra. Nagy hibánk volt, hogy a történelmi múltat, a magyar sorsot, a szomszédos országokban élő nemzetiségek kérdését nem vállaltuk föl. És nagyon helyes, hogy ezt külpolitikánkba beleillesztettük, és nagyon helyes, hogy külpolitikánkban igyekeztünk egy új kurzust kialakítani. De az viszont nem szerencsés, hogy ennek során feleslegesen provokáljuk a szomszédos országokat olyan kérdésekben, amiben nem nekünk kell fellépni. Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Szovjetunióban a kárpát-ukrajnai kérdésekkel kapcsolatban. Én nagyon emlékszem arra, hogy akkor, amikor a körülöttünk lévő országokban a két háború között gyanakvás és bizalmatlanság kísérte az egész magyar magatartást, akkor ez nemcsak egy hangulatot jelentett, hanem nagyon komolyan bekorlátozta a magyar gazdaság, a magyar társadalom, a magyar politika mozgásterét is. Én úgy érzem, hogy más erővonalak mentén, más strukturálódásban itt egy új „kisantant"féle kezd kialakulni. Nem nagyon szerencsés dolog például az, hogy az utcán, az utcai újságárus standokon a nagy Magyarország térképét lehet kapni, a Trianon előtti közigazgatási beosztással. Nem biztos, hogy barátokat és szimpátiákat fog nekünk szerezni a szomszédoknál. Még egy példát említenék arról, hogy nem mindig a józan ész, és nem mindig a megfontolások a perdöntőek. Van egy állatorvosi beteg „lovunk", ez pedig a Bős—Nagymaros-ügy. Ez szimbólumává vált egy nagyon rossz döntési mechanizmusban hozott nagyon rossz döntésnek. Úgy gondolom, hogy a kormány legutóbbi 1004