A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

vember 3-án nem tudott közvetlenül tárgyalni Andropovékkal, illetve Mikojánnal,

51 akkor Tildy Zoltánt kérte, akik egyetértettek ezzel [siet]. Itt magunk között elmondom azt is, hogy a múlt héten járt nálunk az SZKP-tól két elvtárs, akik ugyancsak nem cáfolták ennek a tényét. Egy dolgot vetettek fel, hogy vajon Nagy Imre nem volt-e tisztában azzal, hogy Andropov, illetve Mikojan nem az egész vezetés álláspontját képvielte. Elnézést kérek — és ezt a velük való beszélgetésben kifejtettem — egy akkori törvényes miniszterelnöknek nem kell kételkedni az SZKP küldöttjeinek, illetve az ide alckreditált nagykövet szavahihetőségében, [vagy abban, hogy ő képviseli-e a vezetőinek az álláspontját]. Ugyancsak nem beszélve arról, hogy Nagy Imre honnan tudhatta azt, hogy a magyarországi eseményekről azokban a napokban milyen vita zajlik az SZKP elnökségében, illetve hogy már 30-án, illetve a 31-re virradó éjjel elhatározták az újabb katonai beavatkozást. Ami a politikusi arcképéhez tartozik: miért nem érte Nagy Imrét a november 4-ét követően a hivatalos magyar megnyilatkozású állásfoglalásokban az a vád, hogy áruló? Mert nem érte ilyen. Olyannyira nem, hogy Nagy Imrét be akarták vonni a politikai életbe. A párt egyik vezetőjének akarták megtenni. És ilyen kezdeményezések voltak. Hiszen azok a politikusok, akik így döntöttek, üyen álláspontot alakítottak ki, azok közelről is ismerték Nagy Imrének a tevékenységét, munkásságát. Azt követően házi őrizetben, november 4-től házi őrizetben, majd börtönben volt, ahol aztán igazán nem volt lehetősége politikai tevékenységet kifejteni. Hozzá szeretnék még ehhez valamit tenni. 1957 tavaszáig fel sem merült, hogy bíróság elé kell állítani. Még Hruscsov is azt üzente az akkori magyar vezetésnek, Kádár Jánosnak, milyen pártbüntetésre gondolnak Nagy Imrével szemben [sic!]. És sorolhatnám tovább a tényeket, amelyeket nem akarok taglalni. És mégis miért lett a sorsa olyan tragikussá, amilyen lett? Először is két oka van. Először is, mert Nagy Imre nem volt hajlandó a szovjet csapatok november 4-i bevonulását és főként a Kádár-kormány legitimitását ennek alapján elismerni. Végig kitartott amellett, hogy kormányát erőszakkal döntötték meg. Pedig megpróbálták meggyőzni, megagitálni az álláspontja megváltoztatására. A második: az ő sorsa, és társainak sorsa egybekapcsolódott — méghozzá nagyon szorosan — azzal a harccal, ami a Szovjetunióban a XX, kongresszus ellen folyt, a visszarendeződés érdekében: a kínai párt óriási nyomást gyakorolt a szovjet és a mi pártunkra, meg a többi pártra; és főképpen egybekapcsolódott a legdöntőbb nemzetközi tényezővel, hogy 1957 őszén megszületett a JKSZ új programja, amelyet 1958 tavaszán a kongresszus jóváhagyott, és amelyet az egész mozgalom, köztük a szocialista országok pártjai egyértelműen revizionistának minősítettek. És ennek a revizionizmusnak az oltárán áldozták fel Nagy Imrét. Ekkor fogalmazódott meg 1957 tavaszától kezdődően — és folytatódtak azt követően az események —, hogy a revizonizmus sokkal veszélyesebb, mint a dogmatizmus, miközben — zárójelben jegyzem meg — kétfrontos harcot is hirdettünk vagy hirdettek, mert a revizionizmus szövetkezik úgymond a külső ellenséggel. Hangsúlyozni szeretném ezzel összefüggésben azt is, hogy Nagy Imre végig kitartott igazsága mellett, és ezért sem kért a bíróságon, sem az ítélethirdetés után kegyelmet. Grósz elvtárs mondta a közelmúltban, ezekben a napokban az egyik nyilatkozatában, hogy nem szabad féligazságokat mondani a múltunkkal kapcsolatban; ezzel 999