Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár III. (1411–1412) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 22. Budapest, 1993)

nál az I. és a II. kötet esetében Mályusz Elemér fő törekvése a leglényegesebb elemek kiemelése, a minél kisebb terjedelemre való összeszűkítés volt. Az összeszűkítésre való törekvés, az ötvenes évek irreális tervelgondolása (az első ötéves tervben öt évtized oklevelei öt év alatt öt kötetben) és a mechanikusan kiszabott ívszámoknak a szorítása Mályusz Elemérnek nemcsak rengeteg energiáját pazarolták el, de a kötetek adatgazdagságát sem engedték kibontakozni. Bizonyítja ezt az a körülmény, hogy legtöbb szelektálási szempontjának indokolásánál a szakmai érvek mellett a terjedelemre vagy/és a kötetek mutatójának túlzsúfoltságára való hivatkozás visszatérő indokként szerepel. Mályusz Elemér a III. kötet regesztáinak megfogalmazásánál ezeket a szempontokat továbbra is szem előtt tartotta (pl. a nyomtatásban közölt perhalasztó levelek regesztájában csak a perindító nevét adja meg, a perbe hívottét már nem), néhány szoros kivételtől eltekintve. Bármennyire is sajnálkozását fejezte ki tanulmányában amiatt, hogy a regeszták készítésekor az oklevél napi keltezését rövidítve nem adta meg, ahogy azt a kivonatok esetében tette, a III. kötet 7123 regesztájának elkészítésénél is csak néhány tucat regeszta esetében tette ezt meg, ami inkább elnézésnek, mint tudatos törekvésnek volt tekinthető, ezért a szerkesztés során ezeket törölni kellett. Az 1411—1420 között kiadott oklevelekről általa készített regeszták között szükségszerűen több olyan volt, amelyek ugyanarról az oklevélszövegről készültek. Ezeket természetesen össze kellett vonni. Minthogy a regesztákat az Országos Levéltár 1978-ban vette át, az azóta megjelent és elérhető forráskiadványokról új regeszták készültek, amelyek követik ugyan az eddigi gyakorlatot, de általában a rövidítési kényszer görcsétől mentesen. Az 1949—1950-ben — a forrásmennyiség kellő ismerete nélkül — kialakított elgondolás, hogy ti. az öt évtized anyaga öt kötetben jelenjék meg, Mályusz Elemér számára megváltoztathatatlan volt, de erre más sem gondolt. Bár az 1400—1410. évek anyagát magában foglaló II. kötet mutatóval együtt 1288 sűrűn szedett nyomtatott lapot tesz ki, és így csak két testes kötetben lehetett közzétenni, a III. kötet számára is tíz év anyagát gyűjtötte és három részkötettel számolt, a harmadik részkötet végén a közös mutatóval. Amikor a IV. kötet munkálatainak megkezdése látszott célszerűnek, sem neki, sem másnak nem jutott eszébe, hogy kevesebb év anyagát is számításba lehetne venni, s ezzel a megoldással a részkötetek közös mutatójának használatánál jelentkező nehézségeket ki lehetne küszöbölni. Amikor kéziratainak átvétele után a munkát az 1411—1414. évekre koncentráltuk, minket is az vezetett, hogy a III/1. részkötet kézirata mielőbb kész legyen, s majd a III/3. részkötet fogja tartalmazni az utolsó két évet és a teljes tíz év név- és tárgymutatóját. Nem sokkal az 1411—1414. évi kötet kéziratának lezárása előtt született meg az a gondolat, hogy ezeknek az éveknek az anyagát önálló III., IV. stb. kötetként kellene megjelentetni név- és tárgymutatóval, mert a megnövekedett kézirat három kötetben sem fér el. Ez a megoldás biztosítaná azt is, hogy a kötet azonnal használható lesz, és nem kell évekig várni, amíg további két kötet megjelenése után kapnak mutatót a kötetek. Az új elgondolásból természetesen az is következik, hogy nem lehet előre megmondani, hogy hány kötetes lesz a Zsigmondkori oklevéltár, ha elkészül az 1437. december 9-ig terjedő utolsó kötet. Egy ilyen kérdés megválaszolhatatlansága — remélhetően — senkinek és semminek sem fog ártani, viszont az oklevéltár jelenlegi és jövőbeni készítőit megszabadítja egy teljesen fölösleges kötöttségtől.