Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)

Előszó

alaposabb megismerését is. Hasonlóképpen az egész romániai töténetírásnak, de főként az erdélyi medievisztikának válik javára, ha a magyar nemzetiség önismereti igénye mindenki számára hozzáférhetővé tesz olyan, a maga nemében egyedülálló, fontos és Románia határain kívül őrzött forráscsoportot, mint a kolozsmonostori konvent középkori jegyzőkönyvei. Ezeknek az összességükben több ezer oldalt számláló köteteknek a lapjain ugyanis az olvasó bőven találhat új értesüléseket, a magyarok mellett, a XV—XVI. századi Erdély román és szász lakóira is. Munkája során a szerzőt, ha ellankadt, az a tudat sarkallta tovább, hogy mindenki számára egyaránt hézagpótló olyan forrásokat tár fel, amelyeket eddig alig hasznosítottak, minthogy tömegük, rongált állapotuk és nehezen olvashatóságuk miatt a kutatók általában visszariadtak tanulmányozásuktól. Remélte továbbá, munkájával kézzelfoghatóan bizonyíthatja, hogy a nemzetiségi történetkutatás komolyan segítheti, gazdagíthatja az olyan nagyszabású vállalkozásokat is, mint amilyen a Román Akadémia Documenta Romániáé Historica sorozata. A regeszták útján való feltárással ugyanis módot ad a sorozat szerkesztőinek, hogy eddig ismeretlen oklevelek ezreit elsőként közölhessék teljes szövegükben és latin nyelven. Az a kiadási mód, ahogyan e jegyzőkönyvek bejegyzései megjelennek, a romániai történettudományban kissé szokatlan, minthogy a jelenlegi gyakorlat a középkori okleveleknek teljes szövegükben és román nyelvű fordítás kíséretében való közlését kívánja. A jelenlegi módszerrel és ütemben azonban a középkori Erdély legkevesebb 30-35 ezer szöveget számláló 1542 előtti okleveles anyagának feltárása talán egy-két évszázadra, de mindenesetre több nemzedékre elnyúlna, még ha állandóan folyna is a munka és bőven állnának rendelkezésre járatos, lelkes szakemberek. Ilyen hosszú ideig azonban az erdélyi medievisztika nem topoghat egy helyben. Magunk tehát inkább azt látjuk célravezetőnek, hogy belátható időn belül, sürgősen tárjuk fel a teljes anyagot a kutatás szempontjából fontos részletekre kiterjedő regeszták alakjában, és ezzel adjunk lendületet ahhoz, hogy az erdélyi középkortudomány információs anyagában, rendszerezésében és módszereiben egyaránt megújulhasson. Úgy véljük, hogy a jövő forrásközlő tevékenységének a mostaninál nagyobb mértékben kell számolnia a modern iratreprodukáló technika kínálta lehetőségekkel, nemcsak az egyes oklevelekre, hanem egész oklevéltárakra nézve is. Ha a kutatókat regesztákkal hozzásegítjük, hogy a munkájukhoz szükséges kiadatlan darabok tartalmáról tudomást, majd pedig az eredetiekről mikrofilmet vagy xeroxmásolatot szerezhessenek maguknak, a medievisták már a közzététel előtt a teljes forrásanyagra támaszkodva végezhetik munkájukat. Az is mérlegelendő, hogy a végleges megoldást jelentő teljes szövegű közléseket, legalábbis egyelőre nem lehetne-e a legfontosabb tartalmú oklevelekre korlátozni, éppen a feltárás meggyorsítása érdekében. Annak eldöntése azonban, hogy mi érdemes sürgős kinyomtatásra és mi várhat még egyelőre, szintén feltételezi, hogy a kiadóknak regeszták alakjában a teljes anyagról legyen áttekintésük. Nem hagyható továbbá figyelmen kívül, hogy a latin nyelvtudás a jövő történész-nemzedékek körében is bizonyosan csökkenni fog és hovatovább a medie-