Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
élnek. 109 Ennek megfelelően a fenti 33 név viselői közül csak hat társadalmi eredetét nem sikerült valószínűsíteni. 110 A minősíthető 27 név alapján 12 személy bizonyult nemesnek, 13 városi és mezővárosi polgárnak, kettő pedig szabadparaszti sarjadéknak. 111 A polgári elem viszonylagosan magas arányszáma nyilvánvalóan Kolozsvár közelségével magyarázható. Az iskolázott városiak ugyanis szívesen vállaltak állást a tőszomszédságukban lévő Kolozsmonostoron; az apátság vezetői viszont bármikor könnyűszerrel találhattak a konvent hiteleshelye számára szakképzett írástudókat a gyorsan fejlődő Kolozsváron. Kolozsmonostoron a polgári származású nótáriusok fele kolozsvári volt. Más kancelláriák jegyzőinek zöme általában a kis- és középnemesség soraiból került ki, és alacsonyabb származású személy alig remélhetett előmenetelt ezen az értelmiségi munkahelyen. 112 Kolozsvár mellett Erdélyből Dés, az Erdélyen kívüli területekről pedig Gyöngyös, Kesztölc, Nagykálló, Nagyszombat, Pécsvárad és Szeged adott polgári eredetű írástudót a kolozsmonostori hiteleshelynek. De a nemesi származásúak is egyaránt verbuválódtak egész Erdélyből és távoli vidékekről. Például Császi Mátyás Hevesből, Szegeházi János Temesből, Széplaki Balog István talán Biharból, Vitenyédi Pál Zalából, Ördög János pedig Szatmárból került a kolozsmonostori kancelláriába nótáriusnak. Külön meg kell említeni, hogy a kisnemesektől lakott közeli Szucságról ketten is kezdték értelmiségi pályájukat a konvent hiteleshelyén. Mindez azt mutatja, hogy az úgynevezett deákműveltség birtoklása nagymértékben kiterjesztette az írástudó érvényesülésének földrajzi határait. A kolozsmonostori hiteleshelyi alkalmazottak életének megelőző színterei tehát olykor egészen messzi tájak lehettek. Ezért bukkannak fel a nótáriusok rendszerint szinte a teljes ismeretlenségből és tűnnek el ugyanabban itteni szereplésük évei után. A deákság ugyan nem jelentett mai értelemben vett szakműveltséget, de birtokosát, éppen az írásbeliség differenciálatlansága folytán, általában képesítette az itthoni írásosságban adódó különféle munkakörökre. A kellő gyakorlatot magának megszerzett ifjú, ha már nem a papi pályát választotta, lehetett nótárius, ügyvéd, közjegyző, de a város, a vármegye, a kincstári ügyintézés, az egyházi és a világi nagybirtok igazgatása is egyaránt nyitva állott előtte. 113 Képzettsége, mely a grammatikának, retorikának, és ezen belül a dictamennek, azaz a latin írásművek megszerkesztésének, valamint a logikának és a zene elemeinek, valamelyes számtannak és jognak az ismeretén alapult, az egyházi pályára éppen úgy képesítette őt, mint az írásos ügyintézés bármelyik 109 BÓNIS 204. 110 A harmadik névsorban az 5., 9., 15., 21., 23—24. szám alatti személyek társadalmi eredete meghatározhatatlan volt. 111 A harmadik névsorban az 1., 4., 6., 13., 16., 18—19., 25., 30., 32—34. szám alatti személyeket nemeseknek, a 7—8., 10—12., 14., 17., 20., 22., 26—29. szám alattiakat polgároknak, a 2—3. szám alattiakat pedig szabadparaszti származásúaknak minősítettük. 112 BÓNIS 188. 113 Uo. 306. — Vö. BALÁZS JÁNOS: Magyar deákság. Budapest 1980. 216—362.
