Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)
Bevezetés
A telekpusztulás láthatóan mindkét utóbbi birtoktesten igen csekély méretű volt, s így az újratelepítést sem sürgette kényszerítő erő. A jobbágy- és zsellértelkeken élőknek csupán elenyésző hányadát jelentette az allodiális birtokon élő, az úrbéreseknél kiszolgáltatottabb helyzetű népesség. Láttuk, hogy a kimutatásainkban allodiumnak minősülő 584 egység csupán valamelyes kiindulópontul szolgálhat az ország ténylegesen működő majorságai számbavételéhez. Egyrészt mert adataik sok megyéből teljességgel hiányoznak vagy igen fogyatékosak, másrészt pedig mert kb. fele részük csupán „egytelkes" majorságnak minősíthető. A majorságok népéhez hasonlóan nem tartoztak úrbéres kötelékbe azok sem, akiket a birtokosok szolgálatvállalóiként tarthatunk nyilván, együttesen 3416 személyt. Láttuk két, más funkciójú csoportjukat, területi és birtokoskategóriák szerinti megoszlásukat. Mivel a szervitorok adatai 20 megyéből, az allodiumokéi 24-ből teljességgel hiányoznak, s ez a hiány csak a hódoltság 12 megyéjében tükrözheti a valóságos állapotokat, ezért az összeírások számadatait (a szolgálatvállalókat egy családnak tekintve, a majorságokra legalább 2 családot kalkulálva) mintegy 50%-kal, kb. 7000-re kell megemelnünk, ha a vizsgált területen élő allodiális jellegű (majorsági, valamint házas-telkes szolga-) népesség háztartásszámát meg akarjuk közelíteni. Az ország feudális birtokain az úrbéresek különféle kategóriái meg az allodiális jellegű alkalmazottak mellett rovásadójegyzékeink tanúsága szerint olyanok is éltek, akik a két fenti csoport közül egyikbe sem sorolhatók (papok, egytelkes nemesek, szabadosok stb.), illetve akikről — mint számos iparűzőről, bányászról, pásztorról és hasonló elemekről — nem tudjuk eldönteni, vajon allodiális keretek közt dolgoztak-e, az úr közvetlen szolgálatában, vagy viszonylagos önállóságot élvezve iparos, pásztor stb. foglalkozásuk ellenére a jobbágyok-zsellérek sorába tartoztak. Ebbe a vegyes csoportba kell sorolni a funkciójukat ellátása idejére adó alól mentesített jobbágy- vagy zsellérrendü községi bírókat is. Ami a 981 iparüzőt (illetve bányászt) illeti, csaknem 2/3 részük a molnárok közül került ki. 395 Az ország 21 megyéjében vették őket számba több-kevesebb alapossággal. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az ott összeírt 622 molnár (malom) korántsem tükrözi még a kérdéses megyékben való tényleges eloszlásukat sem, hiszen mindössze Zala és Vas megyében regisztrálták őket 100-on felüli és további 5 megyében 30-on felüli számban; Vasnak és Zalának is csak minden ötödik településére jutott volna belőlük l-l. Mindamellett kétségkívül hiányos jegyzékbevételük is jelzi a mezővárosokban, nagyobb helységekben való koncentrációjukat. Komárom megyének mind a 10 molnárja Komárom városában működött, a 35 borsodi közül 6 Miskolcon. Pozsony megye földjén csak 3 város (Bazin, Stomfa, Püspöki) és egy népes helység (Szentmiklós) adott helyet kettőnél több molnárnak. Másutt (pl. Vas megyében) a megosztott birtoklású településeken fordult elő nemegyszer, hogy a résztulajdonosok külön-külön molnárokat működtettek. Egyenlőtlen volt a táji eloszlás: a 6 zempléni molnárt mind Hernád-parti községekben írták össze. Igen sok embert foglalkoztattak a máramarosi sóbányák: a bányászok, sóvágók mellett tutajos sószállítókat, gépkezelőket és az üzem működéséhez szükséges más alkalmazottakat. Mindenestül 232 ilyen személyről készült följegyzés, túlnyomórészt a 4 koronaváros területén. A Szepességben igen nagyszámú (95) szénégető működött; túlnyomó részüket a bányavárosokban (azonkívül Wagendrüsselben és környékén) foglalkoztatták. Minden más iparűző csak elszórtan, kicsiny számban került nyilvántartásba, legtöbbjük kovács, a többi ács, kőfejtő, bodnár, csizmadia, szabó, takács, borbély, pék és mészáros. 395 Számításunkban a molnárok, „molnárporták" mellett benne foglaltatnak a malmok (köztük néhány elhagyott malom s egyetlen, Sáros megyei sóőrlömalom) is.
