Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)

Máramaros megye 1549

MÁRAMAROS MEGYE 1549 V / A feldolgozott összeírás készítői századokon át alig változó megyehatárok közt végezték munkájukat. A rovásadót a Habsburg-király számára szedték, ami nem volt magától értetődő akkor, amikor a Tiszántúl hatalmas területei az erdélyi állam kötelékébe tartoztak. 8—10 elszórt (fele részben a Szigettől délre eső hegyvidéken fekvő) helység kivételével valamennyi akkor létező máramarosi településről följegyzés készült. A megye magasabb hegyeiben, a patakok felső szakaszain a 16—17. század folyamán még tömegesen keletkeztek falvak (legsűrűbben az északi szögletben), ezek a rovásadójegyzékbe még nem kerülhettek be. Máramaros egyetlen, igazán jelentős birtokteste a huszti királyi váruradalom volt. Az 5 Tisza-völgyi úgynevezett koronavároson (Huszton, Visken, Técsőn, Hosszúmezőn, Szigeten) kívül csupán 4 helység tartozott hozzá, s a király egy uradalmon kívüli faluját, illetve egy számára lefoglalt falurészt is számítva, összesen 205,5 portát vettek jegyzékbe ezen a kincstári birtoktesten. A 9 középbirtokosból Dolhay Györgynek és Imrének a jószága haladta meg, 4 más Dolhay családtagét is beszámítva, együttesen a 100 porta terjedelmét, magában foglalva a megye északnyugati szögletét (Dolhától fölfelé), a Tarac völgyét, valamint délkeleten a Ruszkova patak völgyét néhány környékbeli helységgel. A legfeljebb 10 portával összeírt kisebb birtokosok száma — csupán a név szerint ismerteké — rendkívül nagy, 176 volt, a középkor katonáskodó máramarosi román tömegei ugyanis mindvégig meg tudták őrizni, majd nemesi kiváltsággá bővíteni kezdeti szabadságukat. Két középbirtok tulajdonosai érdemelnek külön kiemelést: egyikük a bárói rendbe tartozó Drágfy Gáspár özvegye, a megyén kívül sok száz porta ura, a másik: Brodarith Mátyás, a püspök-kancellár fivére. A megye további jelentős famíliái: a Bilkey, a Dolhay, a Gorzó, a Komlóssy, a rozsályi Kun, a Leordinay, a Lipcsey, a Petrovay (Péter ekkor a megye alispánja), a Sztojka és az Újhelyi család. Etnikai eredetét tekintve a helybeli nemesség túlnyomó részében román volt, a románok közt számos ruszin származásúval. A 16. században is nagy tömegben viselték román (és szláv) családneveiket; máskor — ha ti. a családnév valamilyen okból magyar formájában rögződött meg — nemegyszer az ortodox egyházban használatos keresztnevek (Dán, Fatul, Ficze, Kire, Nyisztor, Orda, Sandrin, Tódor, Vankul stb.) árulják el népi hovatartozásukat. A hazai nemestársadalom összetétele azonban elkerülhetetlenné tette számukra anyanyelvük megőrzése esetén a magyar nyelv használatát is. A megyei közéletben ez bizonyára csak korlátozottan érvényesült, Máramaros határain túl azonban már kizárólagosan. Ennek megfelelően váltak a módosabb családok (Drágfy, Bilkey, Dolhay, Lipcsey, Petrovay) — vezető tisztségviselő tagjaik és megyén kívüli birtokaik révén — néhány nemzedék leforgása alatt magyar anyanyelvüekké, miközben az idők folyamán beköltöző, illetve birtokot nyert magyar családok (rozsályi Kun, Nagyváthy, csebi Pogány, Újhelyi) tovább tarkították a nemzetiségi képet.