Franciscus Dőry: Decreta Regni Hungariae : Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 11. Budapest, 1976)
Bevezetés
nem et legem" iktatni, vagy még a Tripartitumban (II. 6) is található olyan kijelentést, hogy a hosszas gyakorlat majdnem mindegyik régi uralkodó végzeményéből vett át „aliquod legis" a szokásjogba! A decretum érvényesülésére ebből az következik, hogy az uralkodó halála után csak a gyakorlat befogadása útján maradhat fenn. A „lex" és a „decretum" rangkülönbségét az idézett glossza azzal támasztja alá, hogy az utóbbi nemigen jut az emberek tudomására, tehát nem tudásáért nem sújthatok bírsággal. De még meglepőbb az a fejtegetése, hogy a panaszos (a felperes) válogathat az egyes jogforrások között, nevezetesen kérheti az ősi idősült szokásjog, a helyi szokás, a királyi decretum vagy általában az igazság szerinti elbírálást. (Egy ilyen választásra az 1453 :VII. tc. kapcsán idézünk példát.) Ugyanarra a tárgyra tehát több, esetleg mind a négy kútfő vonatkozhatik, s ilyenkor a bíró nehéz helyzetbe kerül. A glosszából úgy tűnik ki, hogy a gyakorlatba átment ősi szabályozás (lex) és a helyi szokásjog között a keresetnek megfelelően kell választania. A másik két szabályozást azonban már nem a felperes kívánsága szabja a döntés zsinórmértékéül. A király végzeményét, ha hivatkoznak rá, alkalmaznia kell a világi hatalomnak járó engedelmesség következtében, még akkor is — mint a meghatározásból látható —, ha ez ellenkezik a „jó" szokásjoggal. A „ius"-t pedig, amely az isteni igazságot és a méltányosságot fejezi ki, azért kell minden más jogforrás félretételével alkalmaznia, mert — mint középkori ember — a világi hatalom parancsainál is szorosabb engedelmességgel tartozik az erkölcsi világrendnek, mely a természetjogban fejeződik ki számára. A jogforrások hierarchiája helyett tehát a középkori magyar jog hagyományos rendszerében a jogforrások konkurrenciája érvényesült. Hogy ez nemcsak a királyi és hiteleshelyi kancelláriákban, hanem a jogéletben is így volt, a Tripartitum királyi jóváhagyása bizonyítja; eszerint egyes perlekedők az ország szokásjogát, mások a törvényeket hozták fel álláspontjuk támogatására, sőt a jogban legjártasabb férfiak között is nagy versengés támadt a „leges", „consuetudines" és „constitutiones" magyarázatában. Ennek az lett a következménye, hogy akik érvekkel és bizonyítással nem tudták elérni a győzelmet, fegyveres követőik (azaz familiárisaik) csapatával jelentek meg a bíróság előtt, és igyekeztek azt a maguk oldalára állítani. Nem ok nélkül neveztük ezt a jelenséget régebben a törvény és a szokásjog küzdelmének; 44 erre azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor az írott jogalkotás gyakorisága és szélesebb körre kiterjedése megingatta a szokásjog felsőségét, s a törvény primátusának útját egyengette. A törvény viszont azért került előtérbe, mert meghozatalában az uralkodó most már a társadalomnak a szokásjogi bizonytalansággal és még inkább a feudális anarchiával szembeszálló széles rétegeire, a kisnemességre és a polgárságra támaszkodott. A szokásjog tudatos félretételének, a jogviszonyok törvényi szabályozásának igényét az 1405. ápr. 15-i, aug. 31-i és 1435. máj. 8-i decretumok Princípiumai " Törvény és szokás a Hármaskönyvben, in: Werbőczy István. Kolozsvár 1942, pp. 121 — 140.
