Franciscus Dőry: Decreta Regni Hungariae : Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–1457 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 11. Budapest, 1976)

Bevezetés

a magyarság keresztény hitre térésétől kezdve átszállt a királyra, de ezt csak a „populus", tehát a főpapok, főurak és a nemesség egyetértésével gyakorolhatja? Nem mondotta-e ezt ki későbbi tételes törvény, az 1635 : XVIII. tc. is? A decretumot a király és az országgyűlés egyetértő akaratnyilvánításaként értelmezve, a Kovachichok a CJH tervezett kiadásából — egyébként következetesen — ki akartak hagyni olyan szövegeket, mint az 1342. febr. 2-i kamaraszerződés, az 1405. ápr. 15-i (városi) decretum, az 1411. ápr. 5. előtt kelt pénzügyi, vagy az 1435. márc. 12-i hadügyi rendelkezés.

32 De éppen ez a szigorúságuk mutatja, mennyire nem követhetjük őket kiadványunkban. A magyar feudális országgyűlés tudvalevően a XIII. század során alakult ki, első ismert decretuma 1267-ből való; ha tehát csak a „vestigia comitiorum" nyomán haladnánk, egészében ki kellene rekesztenünk a XI. század rendkívül jelentős törvényhozását. De még az országgyűlés kialakulása után sem tekintették sokáig alkotmányos elvnek, hogy az országra általánosan kötelező szabályokat csak azzal egyetértve alkothatja meg a király. Mint éppen kötetünk mutatja, ez az elv az uralkodó osztály rétegei között, másfelől a köztük és a király között vívott változatos harc eredményeképpen, a XV. század derekára forrott ki; az előző időre való visszavetítése tehát történetietlen, a források körét indokolatlanul szűkítő eljárás volna. A millenniumi CJH szerkesztői részéről is vallott hagyományos felfogással Döry Ferenc szakított elsőnek. Áttekintve a főpapok, főurak és nemesek kérésére kiadott XIII. századi decretumokat, kijelentette, hogy az ilyenek „vitán felül törvényeknek tekintendők; vannak azonban olyan általánosan kötelező rendelkezéseket tartalmazó királyi decretumok is, melyek nem országgyűlésből, hanem csupán a főurakkal vagy a királyi udvarban éppen jelenlevőkkel való megbeszélés alapján és velük egyetértésben adattak ki. Az országgyűlés ugyanis nem volt mindig, főleg sürgős ügyekben összehívható, valahányszor általános jellegű rendelkezés szüksége felmerült, vagy az uralkodó nem is akarta mindig egybehívni. Az így kiadott királyi decretumok a szó szoros értelmében véve nem nevezhetők törvénynek, de hogy joghatály tekintetében köztük és az országgyűlésen alkotott törvények közt különbség lett volna, nem bizonyítható. A középkori magyar felfogás a törvény és a királyi rendelet közti közjogi különbséget még nem ismerte. Sem tételes törvényben, sem a szokásjogban nem volt elhatárolva, hogy mily ügyekben intézkedhetik a király egyedül, az országgyűlés megkérdezése nélkül, és melyekhez kívántatik meg ennek hozzájárulása. A nem országgyűlésből kibocsátott királyi decretumok, például Zsigmondé a jobbágyok szabad költözködése tárgyában 1397-ből, jogilag éppúgy kötelező erővel bírtak, mint a törvények; jogtörténeti szempontból ítélve tehát, nézetem szerint nem lehet kifogást tenni az ellen, hogy a középkori magyar törvények kiadásába ezek kiegészítéseképpen felvétessenek, természetesen csak olyanok, melyek az ország valamennyi lakosának szólnak és az összességet érintik."

33 Azokat a hagyományosan felvett szövegeket, amelyek ennek a követelménynek sem felelnek meg (mint 32 L. a részletes bizonyítást J. N. Kovachich: Notitiae praeliminares. . . pp. 108—125. 83 A jelen kiadvány bevezetésének szánt szövegben.