Maksay Ferenc: Urbáriumok XVI–XVII. század (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 7. Budapest, 1959)
Bevezetés
A birtokos urak gazdálkodásának struktúrájában, mint ismeretes, a XVI. század Európa-szerte a döntő változás korszakát jelentette. Ez volt az a korszak, amely ,,az Elba két partja" közé határvonalat húzott. A Baltitengertől a Kárpátmedencéig húzódó országok birtokosnemeseinek helyzetét egyfelől az határozta meg, hogy ők is tapasztalhatták a kontinens nagy gazdasági fellendülésének előnyeit: állataikat ós termelvónyeiket egyre magasabb áron helyezhették el a növekvő — hazai és nyugati — városokban. Másfelől azonban ezeken a keleti tájakon hiányoztak az igazán népes, fejlett iparú városok, s ezért a birtokosoknak — szerencsésebb nyugati országok uraival ellentétben — ipari nyersanyagok helyett csak élelmet volt érdemes nagy arányokban termelniük. így azzal kárpótolták magukat, hogy kedvező politikai helyzetüket a náluk jóval gyengéb osztályok — polgárság és parasztság — rovására kihasználva, hatalmas méretű birtokokat szereztek maguknak, s azokon, sokszor parasztjaiktól elvett földön, nagy terjedelmű magángazdaságokat rendeztek be, hogy földhözkötött parasztjaik robotoltatásával a lehető legolcsóbban a lehető legtöbb értékesíthető áru birtokába jussanak. Kétségbevonhatatlannak látszik, hogy a magyarországi nemesi gazdálkodás alakulása az itt leírt fejlődéstípussal mutat a legtöbb rokonságot, s elég élesen különbözik a nyugati országok strukturális viszonyaitól. 40 A magyar történetkutatók, miután ezt a tényt még az 1930-as években megállapították, csakhamar keresni kezdték a magyar fejlődés helyi sajátosságait, a fenti típustól eltérő jegyeit is. Utaltak a török háborúk és az európai agrárkrízis gátló hatására, s úgy vélték, hogy a magyar majorsági fejlődés ezek hatására a XVII. században megtorpant vagy éppen hanyatlott, félúton megállt, s hogy az ország uradalmait nem lehet „termelő" üzemeknek tekinteni, amikor a bennük működő majorság és az urasági föld kevés, amikor a földesúri jövedelmeknek csupán csekély töredéke származik allodiális jövedelmekből ; az urak elsősorban inkább „monopoljellegű földesúri jogosítványok értékesítői". 41 Ezekből a megállapításokból az utolsó évek kutatásainak helyreigazító eredményei mellett 42 is nyugodtan elfogadhatjuk azt, hogy a magyar allodiális fejlődés a háborús pusztítások következtében erősen elmaradt a tőle északra fekvő országokétól, s mindjárt hozzátehetjük, hogy kezdettől fogva is bizonyos késéssel indult; nem különben elfogadhatjuk, hogy a hazai vártartományok jövedelmeik összetételét tekintve a korszak végéig sem voltak jellegzetesen majorkodó üzemek, s messze elmaradtak még a XVIII. századi Magyarország virágzó majorságokat tartó nagybirtokaitól. Tekintetbe kell azonban venni, hogy ilyen tiszta típusú uradalmakat a szomszéd országokban sem lehetett lépten-nyomon találni, különösképpen a korszak elején, másrészt hogy a megmaradt ország főúri és középnemesi birtokosaiban állandó maradt a szándék majorságaik növelésére, s ez — ahogyan urbáriumaink is bizonyítják — nagyon sok esetben járt az allodiális földek valóságos gyarapításával. A majorsági gabonatermelés pedig — amelyet mégiscsak az üzem egyik legfontosabb ágának kell tekinteni — a XVII. században már sok eset40 Ezt a tételt a Domanovszky-iskola eredményei nyomán Szabó István szövegezte meg először pontosan, azt is hangsúlyozva, hogy a magyar fejlődós nemcsak a nyugatitól üt el, hanem azokétól is, amelyek a balti—kárpáti vonaltól keletre esnek. 41 Szabó, Tanulmányok 176. skk. Wellmann i. m. Domanovszky-emlékkönyv 708. skk. Berlász i. m. 11. skk. 42 Pach i. m. Századok 1951. 409. Makkai, I.Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai 57.
