Sashegyi Oszkár: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867 : Iratok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 6. 1959)

csolatos (esetleg földesúri földek megszerzésére irányuló) igények kielégítése, és a megmaradt földesúri előjogok eltörlése volt. A parasztság egy része, az, amely majorságinak számító földön települt, nem nyertééi az általa megművelt föld tulajdonjogát, hanem továbbra is a föld—most már az ősiség kötelékéből kiszabadult, polgárivá vált — tulajdonosának maradt kiszolgáltatva. Ezek a szegődményeseknek, majorsági telkeseknek és zselléreknek nevezett parasztok a földtulajdon megszerzésére törekedtek, akár úgy, hogy földjüket úrbéresnek vitatták, akár úgy, hogy a földtehermentesítésnek a szegődményes telkekre való kiterjesztését követelték. Különösen Szabolcs és Szatmár megyében lángoltak fel ezek a harcok, ott, ahol az úrbérrendezéskor s azt követően a földesurak részéről a legtöbb földrablás történt s ahol a parasztság panaszai a magyar kormánynak is a legtöbb gondot okozták.

3 Ezeket a mozgalmakat az abszolutizmus kormányzatának azáltal sikerült lecsendesítenie, hogy a panaszokat peres útra terelte és a bíróságokat újjászervezve s az eljárásmódot szabályozva megszüntette a rendi szellemű bíráskodás önkényességét. A hatvanas évek elején Sáros megyében lobbantak fel újra a zsellérek mozgalmai, ott, ahol a jobbágyfelszabadítás körüli idők tagosításai parasztok ezreit fosztották meg földjeiktől s juttatták zsellérsorba. Itt ismét az esetek egyenkénti kivizsgálása révén sikerült a mozgalom egységét megbontani és az évekig húzódó eljárások folyamán az ellenszegülés hevét lehűteni. A kertészközségek helyzete a zsellérségéhez volt hasonló, földjeiket magánszerződés alapján bírták. Az ötvenes évek elején több kertészközség, földjeit sajátjának tekintve, ezek után bért fizetni többé nem volt hajlandó s lejárt szerződését nem újította meg. Az ilyen ellenszegülő telepeseket hatósági erőszakkal telepítették ki. Az irtványföldek után járó szolgáltatások megtagadása is általános volt 1849-ben. A megyehatóságok erőszakkal törték le az ellenszegüléseket. Az úrbéri pátens kiadása után helyenként újból történtek megtagadások, s évekbe tellett, amíg az úrbéri bíróságok döntöttek a vitás esetekben s a hatóságok a döntéseknek érvényt is tudtak szerezni. A bordézsmát a parasztok 1848/49-ben az egész országban általánosan megtagadták, annál is inkább, minthogy azt a magyar országgyűlés képviselőháza 1848 szeptemberében eltörölte. A földbirtokosok (az ország nyugati végeitől eltekintve) 1850-ben követelték először a dézsma lerovását, és csak hatósági, néhol egyenesen katonai erőszakkal sikerült a parasztok ellenállását megtörniök. A hatvanas évek elején újból elterjedt — különösen Vas megyében — a dézsma megtagadása, és ismét katonaságot vetettek be több helyen, hogy az ellenszegülést elfojtsák. Míg a nem tehermentesített földek felszabadítása a márciusi törvényt követő időkben vezet kitörésekhez, a birtokközösségek meglásd Barta István, A kormány parasztpolitikája 1849-ben. Századok 1955— 1956 és Sashegyi Oszkár, A jobbágyfelszabadítás végrehajtásával foglalkozó 1849. évi „Oktatás a Földnépéhez". Agrártörténeti Szemle 1957.