Sashegyi Oszkár: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867 : Iratok (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 6. 1959)

becstelenné nyilvánították, s összebeszéléssel és más városokba levelek küldésével elérték, hogy Hirschhorn nem kapott legényt. Annak ellenére, hogy a helytartótanács akkor elrendelte a zendülés fejeinek a megbüntetését, és néhányukat meg is büntették, Hirschhornnak végülis engednie kellett a legényeknek, és pénzzel kellett őket lecsendesítenie. Azokat, akik nem csatlakoztak e mozgalomhoz, koleristáknak hívják, a többiek a regalisták. A helybeli kalaposmestereknek az a véleménye, hogy ez a társulás tulajdonképpen most is fennáll. Mióta azonban a helybeli rendőrbiztosság két évvel ezelőtt figyelmüket felhívta rá és utasította őket, hogy amint a szervezkedés legcsekélyebb jelét észlelik, azonnal tegyenek jelentést, és mióta ennek következtében Jekic, a céh almestere felügyel a legényekre, és maga szedi be mindegyiktől a havi 6 krajcár taksát, s a pénzt az ipari szabályzat előírásai szerint kezeli, nem mutatkozik mozgolódás, annál kevésbé, minthogy összesen kilenc legény van a városban, s köztük nincsen idegen. Ügy látszik azonban, Pesten van ilyen társulat, mert két évvel ezelőtt, amikor egy Újvidéken felszabadult legény Pestre ment munkát vállalni, és a társulatba nem lépett be, becstelennek nyilvánították, és annyira üldözték, hogy mestere kénytelen volt felmondani neki, és Pestről eltávozott. (95. R. P. sz.) Német nyelvű e. t. — Temesvári eln. 1857. 3117. Hasonló értelemben jelentett a helytartóságnak okt. 25-én a lugosi kerületi hatóság is. Eszerint két lugosi kalaposmester, Höchinger Miklós és Izsák Miklós már 1845-ben kérte a legények garázdálkodásának megszüntetését, s akkor a helytartótanács csökkent, feloszlott. A céhek elöljáróit és mestereit szigorúan felelőssé tették a legénytársulatok megszüntetéséért. (Temesvári 1854. Fasc. 5—282.) Az 1857. év augusztusában azután a legfelsőbb rendőrhatóság ugyanolyan, jegyzéket intézett a Vajdaság kormányzójához, Coronini altábornagy hoz, mint a magyarországi főkormányzóhoz, Albrecht főherceghez s ennek folytán ott ismegindult az általános nyomozás a kalaposlegények társulatai iránt. A temesvári járás főnöke szept. 23-án azt jelentette a helytartóságnak, hogy a m. kir. helytartótanács már 1840-ben intézkedést hozott a kalaposlegények társulatai ellen, de ennek kevés volt a foganatja, mert ott, ahol ezt alkalmazták, a mesterek legény nélkül naradtak, és iparuk pangott. A legények még most is pénzbüntetéseket rónak ki egymásra és a mesterekre (a büntetések 5 forinttól egészen 400 forintig terjednek), nem tűrnek maguk között olyan legényt, aki nem „tiszta" kalaposcéhnél szabadult fel, és nem dolgoznak olyan mesternél, aki ilyent alkalmaz. így a lugosi, koránsebesi, facseti, pancsovai, verseci, lippai mesterek, akik más céhbeliekkel egyesültek, kénytelenek inasaikat Temesvárott, Újvidéken, Aradon vagy Eszéken felszabadíttatni, ahol tiszta kalaposcéhek léteznek. Az utóbbi városok mesterei támogatják a legények visszaéléseit, a vidékiek pedig bármennyire nyomasztó is számukra ez a helyzet, nem mernek panaszt tenni, mert félnek a bántalmazásoktól, legények nélkül pedig nem tudnának boldogulni. Ezt a ligát csak úgy lehetne megtörni, ha attól a mestertől, aki a legények garázdálkodását tűri, anélkül, hogy jelentést tenne, az iparengedélyt megvonnák, a legényeket pedig testi büntetésben részesítenék. A legények szervezkedése politikailag is veszélyes lehet, mert egy-egy „führer" a nagy eréllyel fenntartott társulatot könnyen más, mint ipari célokra is felhasználhatja. (Temesvári eln. 1857. 3117.)