Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Első rész (1400–1406) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 3. Budapest, 1956)

negatív lenne. Egy oklevéltár összeállításánál a levéltári állagok számbavétele s a tárgyra vonatkozó oklevelek összegyűjtése az első feladat, annak megállapítása pedig, hogy az elbeszélő, tehát nem forrásközlő irodalom utalásszerűén nem ismer-e több szöveget, csak másodlagos. Megfordítani a sorrendet annyit jelentene, mint arra az időpontra elhalasztani az oklevélpublikálást, amikor majd minden külföldi levéltár hozzáférhető lesz, az alapvető forráskiadványok közül pedig egyetlenegy sem fog hiányzani könyvtárainkból. Egyszer még elkövetkezhet az az idő, amidőn az oklevéltárak, mint Wilhelm Kisky megkísérelni szerette volna, feltűntetik majd, hogy egy-egy szöveg milyen feldolgozásban nyert említést (Die Regesten der Erzbischöfe von Köln im Mittelalter. Bd. IV. Bonn, 1915. Publikationen der Gesellschaft für Rheinische Geschichtskunde. XXI.), egyelőre azonban azzal is megelégednénk, ha meg lenne Magyarországon minden hazai vonatkozású oklevél fényképmásolata s ugyanily forráskiadvány legalább egy példányban. Mivel meggyőződésünk szerint ma még a levéltárak rendszeres átkutatása a legfontosabb feladat, nem pedig annak figyelemmel kísérése, hogy egy-egy oklevél szövege hol és hányszor került feldolgozásra, a jelen kötetnél is beértük a forrásközlések felsorakoztatásával, bár — meg kell vallanunk — oly munkáknál, mint Szirmay Antal megyetörténetei, Szerémi—Ernyey monográfiája vagy akár a Turul egyes félig nyers közleményei, nem könnyű eldönteni, hogy egy-egy kivonatot még regesztának vagy már feldolgozásnak tekintsünk-e. A forrásközlés kritériumául általában a napi kelet és a levéltári jelzet feltűntetését tekintettük, oly esetekben azonban, amidőn hosszabb szövegrészlet pontos dátum nélkül jelent meg nyomtatásban, kivételt kellett tennünk. Ilyenkor a kelet utólagos megállapításával próbáltuk a közlést regesztajellegűvé avatni. Változás az I. kötettel szemben, hogy a királyi oklevelek pecsétjének minőségét — nagy, közép, titkos — is jeleztük. Ezzel egyrészt alkalmat nyerünk oly meglepően ható esetek megértéséhez, hogy ugyanazon a napon Zsigmond három különböző helyen ad ki oklevelet, másrészt a főkancellár mellett a titkos kancellária ügykörét és jelentőségét is megismerhetjük. A kivonatok elkészítésénél még gondosabb fogalmazásra törekedtünk, mint az I. kötetnél, hogy a sokszor bonyolult szövegezésű oklevelek lényegét minél könnyebben érthető s minél kevesebb félreértést okozó módon adjuk vissza. Az I. kötethez viszonyítva jelentős mértékben sikerült fokozni a víztől, helyesebben talán mikrobiológiai kártevőktől részben olvashatatlanná vált szövegek kibetűzését. A haladást ebben a vonatkozásban a magyar posta méltán híres Bélyegmúzeumának köszönhetjük, ahol Szalay Béla nagy előzékenységgel és megértéssel tette lehetővé az ibolyántúli sugarakkal dolgozó, különleges átvilágító készülék használatát. Sajnálattal említjük meg, hogy az infravörös átvilágítás hatásának kipróbálására már nem sikerült alkalmat lelnünk. Egyetlen kifogáson nem volt módunkban segíteni, noha annak élőszóval szinte kivétel nélkül mindenki hangot adott : a szedés zsúfoltságán. Azt hisszük ugyanis, hogy másról van szó, mint a nyomda méltán elismerést és dicséretet nyert munkájának kritikájáról. Az I. kötet forgatóit nem a szedés zavarja, hanem annak a korábbi oklevéltáraktól elütő jellege. Mindenki, aki oklevéltárakból gyűjti anyagát, megszokta, hogy a 4—500 lapos kötetet maga elé téve, a jegyezgetésben, cédulázásban elég gyorsan haladjon. A sok formulas rész átugrása, az érdektelen szövegek átlapozása mindannyiukban azt az illúziót keltette, hogy gyorsan végzik munkájukat. Főleg, ha oly kis tükrű, de annál szélesebb margójú oklevéltárat nézett át, mint a régi Akadémia utolsó nagy forráskiad-