Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták (1301–1387) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 2. Budapest, 1953)

Jeben, bizonyára azért, mert komoly vagyonról (Veszprémről és környékéről, továbbá 37 faluról, 31 prédáimról, két helyről, valamint 136 ekealjnyi és 800 holdnyi földről, 212 szőlőről, 28 malomról, 59 rétről, a közösen használtakon kivül 10 elhatárolt erdőről, 11 szérűskertről (hortorum cumuli), 9 elhagyott telekről, 4 halászóhelyről illetve halastóról és különféle foglalkozást űző mintegy 700 emberről) szól. Ez a birtokösszeírás kétségtelenül hamis, hogy azonban XI—XII. századból való notitiák alapján készült, annak döntő paleográfiai bizonyítéka az e caudata-nak (q) nyakló nélkül való és értelmetlen használata. Szerkesztője már nem tudta, hová tegye, ezért, biztonság okából, csaknem minden e-re ráakasztotta a caudát. S bár oklevelünk formailag más tekintetben sem állja ki a diplomatikai kritikát, mégis, úgy látszik, hogy ha helyenként zavaros, vagy az előakták hiányos volta és az áthagyományozás homályossága miatt pontatlan vagy értelmetlen is — tartalma (a conditionaritisok és jobbágyok stb. emlegetését szintén leszámítva, ami különben keletkezésének a korába jól beleillik) valódinak vehető azért is, mert a következő évszázadoknak a folyamán következetesen végrehajtott programmot tartalmaz. Célja ugyanis számbavenni és vele megvédelmezni a káptalan bir1 okállományának egy jelentős hányadát, és érvényesíteni a benne nyilvántartott jogokat. 1327. óta folyton használják (még az újkorban is), úgyhogy elkopik, s ezért már 1350-ben hiteleshelyi átírást, Zsigmondtól pedig (1407-ben) királyi megerősítést szereznek róla. De feltéve tartalmi koholtságát is, ezen utólagos érvényesítése és érvényesülése miatt, történeti forrás-értéke nem kétséges. Legkésőbb 1318. táján, a magyar püspöki karnak a XIII. század második felében elveszett egyházi vagyonnak a visszaszerzésére irányuló XIV. századi első kollektív összefogása idejében készülhetett (Mon. Eccl. Strig. II. 851.), akkor, amikor a veszprémi püspöki és káptalani birtokoknak az elválasztása már megtörtént. A benne felsorolt s legnagyobbrészt az Anjou-korban is szereplő birtokok a következők : Veszprém megyében : Barnag, Bercsény, Berény (Szárberény), Bozsok, Betereg (vagy Sóly), Dolosd, Endréd, Fájsz, Feketefalva (? villa Nigra), Jutás, Kálózd, Keszi (Papkeszi), Leányfalu, Leső, Liter, Lovas, Maros, Mester, Ősi, Őskü, Peremaiton, Pét, Sóly (vagy Betereg), Szentkirályszabadja (Szabadi), Szöllős, Túzok, Tótvázsony és Veszprém; Zala megyében: Apáti, Csopak, Deák, Dörgicse, Ecsér, Hegymagas, Kál (Kiskál), Kék, Keszi (Gyulakeszi), Merenye, Örs I. (Alsóörs), Örs II. (Felsőörs), Paloznak, Pécsei (Nagypécsei), Szerente, Szöllős, Vászoly, Vigánt ; Somogy megyében : Bennek, Berej, Berény (Nagyberény), Endréd I. (Alsóendréd), Endréd H. (Felsőendréd), Irög, Kapoly, Kegye, Kiüti I., Kiliti II., Köröshegy, Lullya (?), Makra-hegy, Ocsmán, Oroszi (?), Őszöd, Sövény, Szamárdi, Szárszó, Szöllős, Tad és Tur ; Tolna megyében : Fadd ; Baranya megyében : Féked (vagy Feketetó? Somogy m.); Pest megyében : Mántelek és Komárom megyében Béd vagy Bőd (?). A harmadik csoportba tartoznak a káptalannak az I. László kora után i szerzeményei, vagyis azok a birtokai, amelyek oklevéllel biztosítottan adomány és csere útján vagy más módon a XII. század közepe óta jutottak a kezére. Általában Veszprém-, Zala-, és Somogy-megyei birtokok ezek, de akad közöttük Fejér-, Tolna vagy esetleg más megyei birtok vagy birtokrész. (Az előbbiekkel összesített felsorolásuk a Tárgymutatóban). Anjou-kori okleveleinkben a következőkkel találkozunk: Ábrahám, Arács, AszófŐ, Badacsony Baldunberke, Biliege, Bogárfölde, Csaba, Csege, Csicsó, Csombkeszi (Felső-