Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest, 1951)
el kellett végezni. Megoldhatatlan feladat lett volna ez, ha az Országos Levéltár forrásanyagot feltáró, sőt — több esetben — megmentő eljárásával távoli, részben elpusztult levéltárakat évek során le nem fényképeztet s az okleveleket így hozzáférhetőkké nem teszi. Ily módon időtrabló vidéki utazások nélkül Budapesten lehetett az anyagnak túlnyomó részét összegyűjteni. Még Fejérpataky másolatainak Budapest ostroma alatt elpusztult 1389—1392 évi részét is sikerült a fényképek segítségével, ha nem is teljesen, a külföldi — mint a zágrábi dalmáciai, bécsi levéltárak leszámításával, pótolni. Mily mértékben szolgáltak Fejérpataky másolatai alapul a kivonatok elkészítéséhez, azt az olvasó a szövegek után függesztett (F.) szigla alapján állapíthatja meg. A második lépés a nyomtatásban már megjelent oklevelek regesztáinak ellenőrzése és revíziója volt. Mivel Fejérpataky a külpolitikai vonatkozású okleveleket elmellőzte, néhány regeszta lapja pedig az ostrom alatt elkallódott, pótolni kellett a hiányokat, majd fel kellett dolgozni a kb. 1890 óta megjelent forrásközléseket, valamint az általa át nem vizsgált folyóiratokat. (Századok, Turul stb.) A határ, ameddig szükségesnek látszott visszamenni, Fejér Codex diplomaticus-ának megjelenése volt. Mivel ez a teljességre törekvő kiadvány újra lenyomatta a régebbi oklevélközléseket, feleslegesnek látszott Pray, Kerchelich, Katona, Szirmay, Mocsáry stb. munkáit Fejérpataky után mégegyszer átvizsgálni. A reájuk vonatkozó utalások tehát Fejérpataky megállapításai. A revizió során Fejérpataky által készített valamennyi regesztát, egybevetve az eredeti szöveggel, újra kellett fogalmazni. Nemcsak a stílus egységére való törekvés kívánta ezt meg. Helyet is akartunk nyerni a Fejérpataky által kényszerűségből kiemelt genealógiai részek elhagyásával, másrészt meg akartuk könnyíteni a történetkutatók munkáját a társadalomtörténeti szempontból fontosabb mozzanatok kiemelésével. A kiadatlan oklevelek sajtó alá rendezésénél, a következő eljárás látszott a legalkalmasabbnak : A kivonat az oklevelek tartalmát, a történetkutató által hasznosítható minden részével együtt, magyarul adja vissza, azon kifejezéseket s jellegzetes részeket azonban, amelyek értelmét magyarul csak több szóval vagy félreértésre alkalmat adóan lehetne tolmácsolni, szószerint közölve. Következetesen mellőzi a kivonat a) a királyi privilégiumok záradékában felsorolt egyházi és világi méltóságok lajstromát, b) az iktatóparancsokból vagy jelentésekből a királyi emberek neveit, kivéve, ha azok az udvarból küldettek ki, c) a bírósági utasításoknál és az ítéletleveleknél pedig mellőzve a bírságolásokra, halasztásokra vonatkozó részeket, a bizonyítékul felmutatott 1387 előtti oklevelek tartalmáról pedig csak a per megértéséhez szükséges részeket emelve ki, a perfolyam elbeszélését általában a lehető legrövidebbre vonja össze. Ily megszorításokkal sikerült is elérni, hogy az eleve tervezett keretek közé 13 év okleveles anyagát bele lehetett illeszteni. Az oklevéltár tehát közli a nyomtatásban már megjelent valamennyi magyar vonatkozású oklevél rövid regesztáját a kiadások s azok súlyosabb hibái feltüntetésével, az őrzési helyet, mégpedig ott, ahol meg lehetett állapítani, levéltári jelzetükkel együtt, a kiadatlanok közül pedig a fontosabbak részletes kivonatát. Ez a kivonat a keltet feloldva, majd zárójelben eredeti formájában oly módon megrövidítve közli, hogy a szakember ellenőrzésül még felhasználhassa, végül az oklevél alaki leírását nyújtja a levéltári jelzettel együtt. Az apró betűvel szedett regeszták és a nagyobb betűs kivonatok a napi dátum szerint elrendezve következnek egymás után. Azoknak a könyveknek a címeit, amelyekben egynél több kiadott oklevél található, a rövidítések jegyzéke tünteti fel,
