Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)
I. A MAGYAR KAMARA
Persze nemcsak a fogalmi köntös módosul az idő járásával. Változik a tanácsülési feljegyzések adatszolgáltató tartalma és szerkezete is. A kezdet még töretlen vonalú folytatása az okleveles írásbeliség gyakorlatának. Az első füzet miben sem különbözik a középkori regesztrumtól, — egyszerű „liber copialis", másolatkönyv a kibocsátott iratok teljes szövegű feljegyzésével. Szerkezete az egyszerű időrend, a bemásolt kiadmányoknak minden további rendszerezése nélkül. A szövegmásolatokat csak elvétve tarkítja egy-két sommásabb tartalmi bejegyzés: egy tárgyalás ügysorozatának, vagy egy ügyviteli utasításnak a pontokba szedett vázlata (pl. 1549. január—áprilisi füzet 5—8., 17. p.), vagy éppen az első ügy szerű, a beadványt és a reávonatkozó határozatot egybefogó feljegyzés (uo. 27—28. és 29—30. p.). De már a második füzetnél jelentkezik az újszerű ügyvitelnek új iratfajtákat kialakító hatása. A szövegmásolat leegyszerűsödik tartalmi kivonattá, regesztává, amely a címzett megjelölésére és az irat érdemi intézkedő részének a tárgyi foglalatára szorítkozik. Kezdetben e regeszták még darabonként vannak keltezve s ezzel párhuzamosan egyelőre továbbra is megvan e regesztáknak a darabonkénti időrendbe sorolása. Végül is az egyszerű időrend a naplószerű szerkezetnek ad helyet: az egyazon napon megvitatott ügyiratok kivonatai az ülés napjának keletjelzése alatt egy-egy különálló egységként vannak összefogva; a feljegyzések ülések szerint és ezeken belül ügyek szerint tagolódnak. Az egyes ügyek számbavétele kezdetben jobbára a kiadmány tartalmának a feljegyzéséből áll: ,,scriptum est", vagy „scribendum est" bevezető formulával. De mihamar egyenrangúvá válik a kiadmányokkal a beadványok számbavétele is, a hozzáfűzött tanácsi véleménnyel vagy határozattal. Viszont a tanácsülési feljegyzések mindvégig szinte kizárólagosan csak az ülésen tárgyalt ügyek számbavételét nyújtják, de nem terjednek ki magának a tanácsülésnek a lefolyására, a résztvevőknek az egyes konkrét ügyekkel kapcsolatban elhangzott állásfoglalásaira. Csak magát az elintézést jelentő döntést rögzítik, de nem annak létrejöttét, megszületését. Ily természetű feljegyzésekkel csak egészen kivételes esetekben találkozunk. 1577-től kezdve jelentős bővülést jelent a jegyzőkönyvek adatszolgáltatásában az a körülmény, hogy az egy-egy ülésről készült feljegyzések keletfejét az ülésen résztvett tanácsosok számbavétele is kiegészíti /igaz, hogy több mint egy századra még pusztán egy betűsor alakjában, amely a résztvevők neveinek a kezdőbetűit tünteti fel: az elnök személyét ,,P" (=praefectus) betűvel jelzik/. Az így kialakult szerkezeti forma változatlan marad a XVITI. század elejéig, mindössze időnként a jegyzőkönyvek hanyagabb vezetéséről beszélhetünk. A századfordulótól kezdve lépésről-lépésre egyre szabatosabbá válik a jegyzőkönyvek vezetése. Míg korábban gyakorta igen hevenyészett, elkopott az írásuk, 1707-től kezdve az kifejezetten gondos írásnak minősül. Ugyanekkor jelentékeny mértékben emelkedik a jegyzőkönyvek áttekinthetősége a tartalom további belső tagolása révén is: az egyes ügyek, beadványok tartalmi ismertetése után „Conclusum" formulával külön kikezdésben adják az ügyre vonatkozó tanácsi határozatot: 1752 óta pedig még grafikai elkülönítéssel is emelik az áttekinthetőséget, hasábosán adván jobbról az ügy ismertetését és balról a határozatot. 1710-től kezdve a jegyzőkönyvek címfejében a jelenlévő tanácsosok neveit teljesen kiírják, 1720. augusztus 30-tól kezdve a tanácsosok mellett felveszik a titkárok (segédtitkár) neveit is, 1723-tól kezdve pedig név szerint feltüntetik a jegyzőkönyvvezetőt is; 1738-tól kezdve bizonyos módosulás mutatkozik a tanácsosok rangsorolásában: két csoportra osztva, a címfej először a főrendű s azután a
