Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

II. EGYÉB KINCSTÁRI SZERVEK LEVÉLTÁRAKBA NEM SOROLT KINCSTÁRI FONDOK

sági kiaknázásával próbáltak az adósságokban vergődő birodalmi háztartás helyzetén segíteni. A visszahódított területek gazdasági kiaknázása a fő szempont, amely a neoacquistica berendezésénél szerepet játszott, s ez határozta meg nagy vonalakban a létesítendő hatósági szervezet feladatkörét is. A berendezkedés gazdasági jellegét és célkitűzéseit még jobban kidomborította az a körülmény, hogy a felszabadító hadjárat költségeit is az új területek jövedelméből akarták fedezni. Ilyen szellemben tárgyalták a kérdést az 1684. augusztus 25-iki bécsi udvari konferencián is. Az itt körvonalazott álláspont szerint az újonnan visszafoglalt területek gazdasági kiaknázása nélkül a török elleni háború nem folytatható, jövedelmek nélkül az új területek csak újabb terheket fognak jelenteni. Az új területek gazdasági felhasználásához a jogalapot az az érvelés szolgáltatta, hogy a magyarok által háborúban elvesztett területeket a császár saját és az örökös tartományok költségén szerzi majd vissza, így az új szerzeményekkel tetszés szerint is rendelkezhetik. Ilyen meggondolások alapján az államkonferencia úgy döntött, hogy a visszaszerzett területeket külön tartományként kell igazgatni, a Győrtől, Komáromtól a Duna mindkét partján Belgrádig terjedő terület központja Buda legyen, és a budai központi szerv közvetlenül a Bécsi Udvari Kamara irányítása alá tartozzék. A gazdálkodás megszervezésére, a jövedelmek behajtására kamarai tisztviselőket kell kinevezni. Előzetesen azonban meg kell azt állapítani, mennyi adót fizetett a lakosság a töröknek, mennyi volt a törökjövedelme a marhakereskedésből, a vámokból, a sókereskedésből, mennyi katonaságot tud a lakosság eltartani és mennyit lehet a falvakban elszállásolni. A kérdések megvizsgálására a konferencia jelentése alapján 1684. augusztus 29-én két bizottságot küldtek ki. Az egyiknek, Abele titkos tanácsos vezetésével, a katonai beszállásolás és ellátás, a másiknak, Belchamps Károly udvari kamarai tanácsossal az élén, a háborús szükségletekre létrehozandó kamarai berendezkedés kérdéseit kellett megvizsgálnia. A Belchamps-féle bizottságba magyar szakértőül Szombathy Ferencet, a csáktornyai adminisztrátort és Zbiskó György számvevőségi tisztviselőt küldték ki. A bizottságnak 1684. szeptember 12-én utasítást adtak, melynek irányelvei általában megegyeztek az augusztus 25-iki konferencia határozataival. Elsősorban a vámokból, a mészárszékekből, az italmérésből, a só- és marhakereskedésből remélhető jövedelmek kipuhatolását ajánlották a bizottság figyelmébe. A Belchamps-féle bizottság nem tudott érdemleges működést kifejteni. Az új berendezkedés legfontosabb feltétele, a török területek visszahódítása, 1684-ben még nem valósult meg. Magának Belchamps Károlynak, a bizottság elnökének sem volt nagy kedve a munkához. A magyar viszonyokban való járatlanságára, az egészségére ártalmas magyar éghajlatra hivatkozott. A magyar viszonyokban való járatlanság nemcsak Belchamps-nál, hanem a bécsi kormány többi tagjánál is valóban nagy akadálya volt az előrehaladásnak. A továbbiakban a kamarai berendezkedésre vonatkozó javaslatok és tervezetek nem is Belchamps-tól valók. Az ügyek haladása csak 1685-ben gyorsult meg, amikor Érsekújvár elfoglalásával, majd Esztergom, Vác és Pest környékének visszaszerzésével a feladatok kitűzésére alkalmas terület került a császáriak kezébe. Ekkor kapcsolódott be a kamarai berendezkedés munkálataiba Werlein István János, akit a bécsi kormányzat 1685. augusztus 29-én a felszabadult Érsekújvárra hadi élelmezési biztosnak nevezett ki, és egyben megbízta őt a Belchamps-féle bizottságban való közreműködéssel is.