Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

irat, az azzal kapcsolatos előadói vélemény, az elintézés-fogalmazvány s kapcsolt iratok, vélemények, jelentések.) Az ügyirat már az ügyintézés folyamán összeállítódott (a titkár munkája volt ez), az irattárban legföljebb formai összeállításra kerülhetett még sor. Rendszerint az ügyet lezáró iratba, mint palliumba rakták a többi iratot. Az ügyiratban lévő iratokon feltüntették az iktatást is (az irat hátlapjának alsó részén). Ez a következő adatokból áll: a tanácsülés száma, az ügyosztály és az előadó neve, a tanácsülési tételszám. Azt, hogy bizonyos ügyirat melyik ügyosztályba tartozik, rendszerint csak ez az iktatói feljegyzés tartalmazza. Megjegyzendő, hogy az ügyindító irat (beadvány, királyi rendelet, tanácsosi előterjesztés) és az elintézésfogalmazvány ugyanazt az iktatói bejegyzést (számot) kapta. Míg a tanácsülési jegyzőkönyvek irattári rendszerében az 1773—1785-ig terjedő korszakban teljes egyöntetűség tapasztalható, addig az ügyiratok irattározásában ez az időszak még csak egy racionális regisztratúra kialakítását célzó próbálkozások korszaka. Az az elv, hogy az ügyiratokat ügyosztályok szerint kell csoportosítani, természetesen maradéktalanul érvényesült. Az 1773-ban bevezetett rendszer szerint az ügyosztályok ügyiratait, tekintet nélkül az ügyosztályokra, havonként 1-től kezdődő, minden ügyosztály iratanyagán átfutó egységes sorszámozással látták el. Az így irattári jelzettel (numerusokkal) ellátott ügyiratokat azután ügyosztályok szerint csoportosították, és csomókba rakták. A csomókon belül egy-egy hónap anyagából alegységeket, ún. „fasciculusokat" alakítottak ki, s ezekhez az ügyiratok jelzetét és rövid tárgyát feltüntető iratjegyzéket készítettek. Az iratjegyzék a hónapok anyagát tartalmazó fasciculusok részére pallium gyanánt is szolgált. Megjegyzendő, hogy 1781-től kezdve ezek az iratjegyzékek csak az ügyiratok jelzetét tartalmazzák, tárgyukat azonban már nem. Az iratjegyzékeken — bár nem rendszeresen — a selejtezés tényét is feltüntették. Mivel az ügyiratok havonként 1-től kezdődő számozása minden ügyosztályra nézve közös volt, az egyes ügyosztályokon belül a számozásban természetesen ugrások keletkeztek. A közös sorszámozásba foglalt ügyosztályi iratokhoz közös segédletet, egy betűrendes mutatóval ellátott lajstromot, ún. „liber capitalis"-t készítettek. E közös segédlet rendszerét és a segítségével való kutatást a „Libri capitales" c. (E 43.) állag ismertető leltáránál írjuk le. A fenti irattározási rendszer 1782-ig állt fenn. Meg kell jegyezni, hogy nem minden ügyosztály anyaga tartozott ebbe a közös rendszerbe. A Jesuitica, Fluminensia departamentumoknak önálló irattározási rendszerük volt. Nem tartoztak a közös rendszerbe az elnöki iratok (Praesidialia, Praesidiales aulicae) és a királyi rendeletek sem (Benignae resolutiones). Mivel a közös mutató és az ügyosztályok anyagának közös sorszámozása az iratanyag kezelését nehézkessé tette, az ügyosztályok irattári rendszerét 1783-ban megváltoztatták. Ettől kezdve minden ügyosztály anyagához külön segédlet (lajstrom mutatóval, vagy csak mutató) készült, s minden ügyosztálynak többé-kevésbé önálló irattári rendszere lett. Egyes ügyosztályoknál bevezették a kútfők és tételek szerinti irattározást, azaz az iratanyagot nagyobb tárgyi egységeket jelentő kútfőkbe, a kútfőkön belül pedig egy-egy irattal azonosuló tételekbe rakták. A kútfőket évenként 1-től kezdődő számozással látták el. A tételek számozását egy-egy kútfőn belül szintén 1-től kezdték el. Más ügyosztályoknál megtartották az ügyiratoknak havonként 1-től való sorszámozását, amely több ügyosztály esetében önálló, több esetében közös volt.