Maksay Ferenc: A Magyar Kamara Archívuma (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 8. Budapest, 1992)
IRATOK - E 156. Urbaria et conscriptiones
kor bírósági küldöttek (pl. személynöki protonotarius), kancelláriai jegyzők, királyi familiárisok és egyháziak (főesperesek, kanonokok). Szokássá vált, hogy a kincstári tisztviselők összeírását a megye, a város, utóbb a falu képviselői (szolgabíró, esküdt, városi jegyző, kiküldött polgárok, falusi bíró, esküdt) is hitelesítették, ami annyit jelent, hogy maguk is részt vettek az összeírás műveletében. Kivételképp az is előfordult, hogy az urbáriumot maguk a megyei tisztviselők állították össze. Erdélyben — már az önálló fejedelemség idejétől — ugyancsak az udvarbírók és az uralkodó kiküldött commissariusai voltak az összeírok (fejedelmi kancelláriai írnokok, káptalani rekvizitorok vagy klerikusok), a kísérők és hitelesítők pedig a XVUI. században az erdélyi tábla esküdtjei. Az urbáriumról mondottak a leltárak készítésére éppúgy érvényesek. A becslés általában a kamarai, illetve uradalmi számvevőség tisztviselőinek munkája volt, a kisebb jelentőségű, helyi becsüket (egy-egy szőlő, szántóföld aestimatio-ját) községi bíró és falubeliek végezték. Az urbárium irattípusa az újkor századaiban szüntelen változáson ment át: alaptartalmát megőrizve egyre több és komplexebb mondanivalót foglaltak belé. A XVI. század végéig az urbáriumok nagy része még egyszerű, kisebb részükben az összetettebb tartalom rendezetlenséggel jár együtt. Legegyszerűbb — és az elmaradottabb vidékeken sokáig kizárólagos — forma a jobbágyösszeírás, jobbágynévsor volt, községenkénti tagolással, továbbfejlesztett formában a pusztatelkek, a zsellérek, és a telekszámok feltüntetésével, esetleg a végén mindezek összegezésével. A másik alaptípus — a paraszti szolgáltatások és munkakötelezettségek magukban való összeírása — ritkán fordul elő. E korban leggyakoribb a következő, rendszerint községenként megismétlődő rovatokra tagolt urbárium típusa: jobbágytelekszám vagy ehelyett teleknagyság és társadalmi helyzet szerint csoportosított parasztcsaládfőszámok, másutt névsor és teleknagyságadatok a zsellérekkel; puszták; szolgáltatás, robot és egyéb, vámból, irtásból, malomból stb. származó jövedelmek részletezése; allodium; s végül az összegezés. Ahol névsort is közölnek, ott vagy teleknagyság és a parasztok társadalmi helyzete szerint csoportosítják a neveket (egész-, fél-, negyedtelkesek, zsellérek, szabadosok stb.), vagy a településrend szerint felsorolt családfők neve mellett tüntetik fel mindenütt a teleknagyságot és a paraszti kondíciót. A szolgáltatásokat, robotot egy vagy több községre vonatkozóan együtt közlik, de kivételképp előfordul, hogy családfőnként adják meg a teleknagyságon kívül a parasztbirtok többi tartozékát (kaszáló, irtás, szőlő, bérlet, maradványföld) és a családonként változó adót, robotot is. A beállott változásokat, időleges adatokat (az évi termés, hátralék stb.) magyarázó szöveget rendszerint a lapszélre vetítik ki. Gyakoriak a részletösszeírások (pl. a szőlők és az utánuk járó hegyvám családfőnkénti nagyságát feltüntető szőlőösszeírás; a kiváltságos és mentesített családokra, a szolgáltatásokra vonatkozó, pontokra tagolt kimutatások). Az urbáriumok tartalmában, mint láttuk, a XVI. század végén állott be lényeges bővülés. Szokássá vált — ami addig csak elvétve fordult elő — a család tulajdonát képező állatok, mellettük időnként a felnőtt fiak felsorolása. Ez az új elem egy idő után az urbárium egész szerkezetében is változásokat hozott. Az állatoknak a családfők után való felsorolása ugyanis, ami az 1590-es évektől jelentkezik, a XVII. század 10-es-40-es éveiben oda vezetett, hogy a családonként közölt adatokat lassanként táblázatosan kezdték feltüntetni. A kialakult (de természetesen időről-időre és uradalomról-uradalomra változó) táb-